Itt az ideje, hogy magamnak is válaszoljak a címben feltett kérdésre, mert engem is érdekel. Hiszen szinte minden az ellen szól, hogy évről évre megnézzem az Eurovíziós Dalfesztivált, mégis ezt teszem, mióta az eszemet tudom, vagy talán még az „eszem tudása” előtt óta.
Kezdjük azzal, hogy mi szól ellene!
1. A zene – Nem kedvelem azt a felszínes, cukormázas, primitív, bugyuta, egy kaptafára legyártott, kommersz zenei konglomerátumot, amelybe besorolható az eurovíziós dalok java része, függetlenül attól, hogy popra, rockra, metálra, népiesch technóra stb. hajaznak-e. Az első perctől kezdve unom őket, az utolsó perctől számított öt másodpercen belül pedig el is felejtem mindahányat. Semmiféle zenei élményt nem nyújtanak, ellenben annál több durva, de kifejező jelző felböffentésére sarkallnak.
2. A show – Kevés annyira kimódolt, precízen megtervezett, képmutatással átitatott, a politikai korrektséget a nevetségességig kimaxoló esemény van a világon, mint ez a dalfesztivál. Kínos az egész – és persze nevetséges is, meg kiszámítható. Élek a gyanúperrel, hogy még azt a néhány „botrányt” is jól megtervezték, amin aztán hetekig csámcsogott a bulvársajtó, hiszen a „skandalum”, a „polgárpukkasztás”, a „meghökkentés” is a show része, a cél pedig mi más lenne, mint a nézettség növelése, tehát a profit.
3. A politika – Miközben a dalverseny az európai (és európai gyökerekkel rendelkező) országok seregszemléje, melynek célja az európai értékek és egység hirdetése, lépten-nyomon kiütköznek benne a politikai választóvonalak, szimpátiák és antipátiák, amelyek sok esetben felülírják a szakmai szempontokat. A kicsinyes politikai érdekek különösen a szavazás során torzítják az eredményeket, amikor X ország semmi szín alatt nem szavazna Y ország dalára, bezzeg Z-re akkor is behúznak 12 pontot, ha maga a dal minősíthetetlenül (ide jöhet egy három- vagy négybetűs durva jelző) volt.
A fenti három szegmens, azt hiszem, tényleg nevezhető „szinte mindennek”: ha a zenét, a show-elemeket és a politikai vonatkozásokat lecsupaszítjuk róla, nem sok minden marad az Eurovízióból. Nézzük hát, mi szól amellett, hogy mégis megnézzem, sőt, mi tagadás, várjam, szomjúhozzam utána!
1. A zene – Egy percig sem tagadom, amit a zene kapcsán már leírtam. Ám akad minden évben két-három olyan gyöngyszem, amelyért érdemes „végigszenvedni” a műsort. Igazi zenei teljesítmények, őszinte szenvedélyek ízléses tálalásban; olyan előadók, akiknek a későbbi pályafutására is érdemes odafigyelni, a szavazáskor pedig szurkolni nekik – noha általában teljesen reménytelenül. Felvetődhet persze a jogos kérdés, hogy miért nem próbálom recenziók vagy az interneten is fellelhető rövid zenei szegmensek alapján kiszűrni, hogy melyik az a néhány dal a sok ócskaság között, amelyre érdemes odafigyelni, és azokat miért nem hallgatom meg inkább a YouTube-on. Vagyis minek „végigszenvedni” a teljes dalversenyt, ha ennyire rühellem? Hát épp az idézőjelek adnak erre választ: „végigszenvedni” valójában tiszta élvezet! A feleségem meg én, mint a Muppet Show páholyban ülő két figurája, úgy kommentáljuk a látottakat, epés megjegyzésekkel szórakoztatva egymást.
2. A show – Innentől kezdve már egészen biztosan kiszámítható ez az írás is, akár a dalfesztivál show-ja. De akkor minek olvassa tovább, kedves Olvasóm? Talán azért, mert Ön is szereti a rituálékat, mint én, megnyugtatólag hat Önre is, ha valaminek van ritmusa, a maga medrében csordogál, mint egy folyó, ha egy biztos pontot jelent a kaotikusan rohanó világ végtelen csimborasszójában. Éppen ezért igencsak rosszul is viseltem, hogy tavaly elmaradt a fesztivál, de spongyát rá. Az idei dalverseny szervezői bőségesen kárpótoltak mindenért, hiszen, ha lehet ilyet mondani, még az eddig látottaknál is erőteljesebben ügyeltek arra, hogy minden flottul működjék és kiegyensúlyozott legyen. A politikai korrektség erőltetése pedig elsőre tényleg gáz, de ha a másság elfogadását fontos normának tartjuk, nem nagyon mutatkozik más út, ha széles néptömegekhez szólunk, mint a didaktikával kikövezett.
3. A politika – Milyen család az, amelyben nincsenek súrlódások? Milyen közösség az, amelyben nincsenek viták, amelyben mindenki egyformán szeret, ugyanazt vallja, ugyanúgy lép, egyszerre, este pedig föltétlenül rétest vacsorál? Semmilyen! Nem család, nem közösség, hanem egymással előzékenykedő idegenek ad hoc gyülekezete. A politikai ellentétek és vonzalmak kezdettől fogva az Eurovízió leglényegét képezték. Talán ez a legszórakoztatóbb az egészben. És elnézzük az oldalági rokonoknak, hogy nem éppen szívelik egymást, vagy jót somolygunk azon, hogy már-már súrolja a nagy testvér talpát a kis testvér nyelve. Ha a politikai érzelmek hiányoznának ebből a versenyből, pontosan ugyanolyan unalmas, érdektelen és fölösleges volna, mint az összes tehetségkutató verseny. A szavazás új módszere pedig igazi telitalálat, hiszen a nézők szavazatait a szakmai zsűrikétől elkülönítve, viszont nem országokra lebontva, hanem úgymond kontinensszinten mutatja, azt sugallva, hogy létezik egy egységes európai közösség/közönség, amely szavazataival létrehoz egy közös ranglistát – s tényleg.
Az idei Eurovíziós Dalfesztivál is borzalmas volt, és már nagyon várom a jövő évi olaszországit!
Kevés annyira kimódolt, precízen megtervezett, képmutatással átitatott, a politikai korrektséget a nevetségességig kimaxoló esemény van a világon, mint az Euróvízió (Fotó: eurovision.tv)
