Augusztus 9-én kezdődik az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítjuk fel (poroljuk le…) és folytatjuk immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

„Nagyon nagy szeretettel köszöntjük Önt legitt! Köszöntésképpen, kérjük, fogadja el ezt a kis beköszöntőt, amellyel beköszöntjük. Kösz.

Ön nyilván a K-hídon araszol most befele, és unalmában már kiolvasta az egész műsorfüzetet, végül elért erre az egyébként olvashatatlan, apróbetűs és teljességgel érdektelen részre, hopp!, Ön már benn is van, túl jegyellenőrzésen, motozáson és Rex felügyelőn, a marihuánakedvelő németjuhászon.

Ön a Sziget Café előtt halad már, határozott léptekkel, tudván tudva, hogy önfegyelmet kell tanúsítania, mértéktartást meg ilyeneket, hosszú hét lesz, alaposan be kell osztania az erejét, és különben is úgy érzi, hogy idén azért nem kellene annyira (mint mondjuk tavaly). Amikor is összetalálkozik Z-vel, általános iskolai osztálytársával, akivel muszáj meginni egy kisjégert meg három korsó sört, csak szordínóban, mondja Ön, pedig azt sem tudja, mi az a szordínó, egy kvízjátékban a jégkrémmárka mellé tenné az ikszet, nyilván.

De az Ön önbizalma ettől nemhogy megrendülne, sőt!, kitűnő erőben érzi magát, ezért megindul a Bahia Színpadhoz, hogy megtekintse a Vajas Pirítós Sok Fokhagymával együttes (a hazai posztalternatív elektrodzsesszfolkmetál szcéna második vonalának élcsapata) hangversenyét, ám összetalálkozik V-vel, volt gimnáziumi osztálytársával, aki meghívja Önt egy tequilára és nyolc kisfröccsre. Ön láthatóan elfogódottá válik, meghatottan köszöni barátjának az italokat és a tartalmas beszélgetést, a Vajas Pirítós Sok Fokhagymával zenekar koncertjéből még sikerül elcsípnie a ráadás utolsó számát, ami azért is nagy dolog, mert egyáltalán nem is játszanak ráadást.

De sebaj, gondolja Ön, és még a régi sebességgel és hittel célozza meg a színházi sátrat, ahol régi adósságát próbálná leróni, megtekinteni a Büdösbogár bábegyüttes európai hírű előadását, a Suszterinas mountainbike–ja című szado-mazo fantáziát. A színház előtti büfében Ön összetalálkozik P-vel, volt barátnőjével, akivel együtt járt egyetemre, és egyébként is sok szép közös élmény köti össze vele Önt, anélkül, hogy konkrétoznánk, ugye, és minthogy P régi rajongója a bábművészetnek, muszáj vele, és a harmadik unicum-sör után az Ön számára fölreménylik annak a lehetősége is, hogy föleleveníthet némi fölelevenítendőt, bepótolhat némi bepótolandót, úgyhogy a következő három unicum-sör ennek a szándéknak jegyében már teljesen indokoltnak, sőt célszerűnek tűnik, és valóban: Ön célt ér a közeli ligeterdőben, majd megtörten néz maga elé három és fél órán át, okkal.

Némileg négykézláb indul a metálsátor irányába, ahol már tart a Vasreszelék együttes lemezbemutatója, de ez a probléma már eltörpül a többi mellett, egy nagyon hosszú lépéssel próbálja elejét venni annak, aminek nem lehet. Hogy a táncdalfesztivál-sátorhoz hogyan került el (két és fél kilométernyire az előző helyszíntől), azt senki meg nem mondja, de ott már határozottan úgy érzi, hogy fizikailag is nagyon tudná szeretni Zalatnay Saroltát, majd vadul pogózni kezd egy Aradszky Lászlóra – ülve.

Mobiltelefonját már odaajándékozta egy barátságosan söröző kertitörpének, karóráját pedig Valerij Kubászovra hagyta, akivel a Wan2 Színpadnál találkozott, épp a szkafanderéről törölgette egy grillcsirke darabjait. De amikor szembe jön Önnel, összekapaszkodva, láthatóan ittas állapotban Dévényi Tibor, Assisi Szent Ferenc és R2D2, akkor Önben mégis elpattan valami, eddig töretlen önbizalma és önfegyelme kámforként illan el, Ön zokogni kezd, és a világzenei színpad felé veszi az irányt.

Ne siessen! Három-négy napon belül odaérkezik” – adta meg az útmutatást Tíz, tíz, tiszta víz című beköszöntőjében Uj Péter a Pesti Est című ingyenes műsorújság 2002-es Sziget-különszámában.

Hogy Uj Péternek mennyire igaza volt, tapasztalhatta az az első bálozó is, akit ebben az esztendőben avattunk a válogatott jópofák tagságába, s aki később Szigeti veszedelem címmel foglalta össze élményeit:

 

Avagy: az első bálozó esete Tóth Marival

 

„Hát, akkor irány a Sziget! Sok Kis Tehén lesz ott… Te sokat olvastál, biztosan tudod, hogy az álmaidat ne add fel”…

Ez volt a válasz, arra az SMS-re, amit egy számomra nagyon drága személyhez intéztem, akkor, mikor egész máshonnan, szintén SMS-ben bevágott a kérdés: … „Van egy szabad hetijegyünk a Szigetre. Érdekelt vagy?”…

Kicsit össze-vissza éreztem magam, amikor rátettem az ujjam a telefon gombjaira… Most mit mondjak erre?

Az a „zártosztályon” nevelkedett generáció vagyok, akinek mindig is csak egy „dejóvolna! Tánjövőre…” sóhajtást jelentett a Sziget. Évről-évre csak azt a kellemetlen kis nyomást éreztem a szívem körül, amikor a tévé képernyőjéről, újságokból, vagy a „nyertesek” élménybeszámolóiból informálódtam, és ismét leszögeztem, hogy „Bassza meg! Erről is lemaradtam… már megint…” Aztán lassan huszonhárom éves lettem, megtanultam evickélni, s majdnem meg is feledkeztem arról, hogy életemben nem voltam még egy nagyobb koncerten sem, egy olyan bulin sem, ahol más dolgom sincs, mint kivágni a jobbik eszem, és fölszívódni a sokezres veszedelemben… Mit is válaszolhattam volna?!

 

Vigyázz Kis Tehén, mert jövök!!!

 

Aztán mégsem ment ez olyan simán… Munkámból kifolyólag csak a Sziget második napjára tudtam odaérni, s mire elintéztem mindent, no meg imigyen már különben is lemaradtam a Sziámi és a The Cure koncertjéről, még kezemen a karszalaggal, a hídon befele caplatva is csak azt morogtam a fogam között: Csak megérje! Csak érje meg a Sziget, hogy a fene vinné el… Aztán elvesztem… Még jó, hogy a társaság egyetlen első bálozója voltam, és volt, aki pesztráljon kicsikét, máskülönben én az egy hetet két lábon töltöm, le-föl keringek, és csak nézem-nézem azt a rengeteg mindent… Teljesen biztos vagyok benne, hogy nincs, ami nincs a Szigeten! Egy hónap (s nem utolsó sorban egy vagyon) kevés lenne ahhoz, hogy mindent megnézz, mindent kipróbálj!

E’ bezony egy más világ, egészen másik dimenzió, s annak minden mézesmadzaga egy helyre, hét napba bezsúfolva.

 

Szelep nélkül. Itt mindent szabad…

 

Ezt nyilván így gondolták német kartársaim is… Az első estém nyugisnak indult. Mi nők, elmentünk a Színház-sátorba Hobót és Vadászatot lesni. No, rögtön tíz perc után rájöttünk, hogy MINEK? Fél óra múltán meg úgy gondoltuk, jobb lesz nekünk Guiness mellett az Ír-sátorban, ha már ilyen szépen belemerültünk a beszélgetésbe…

Világmegváltó meglátásainkat cserélgettük éppen, minden nők legkedvesebb problémájáról, a nagy hímről, amikor a legkevésbé romantikus módon, lábaim elé pottyan egy német! Már kezdtem volna tiltakozni, hogy mi van, semmi „Gutten abend, meine Damen”, vagy valami, amikor már az asztalunkra terült ki béka módra, egy másik… Mire összegyűjtöttük magunkat – kit az asztal, kit a pad alól –, valamennyire világos lett a helyzet: itt ma este magaslesből, siklótechnikával, alacsonyan szállnak a németek! Az volt a heppjük, hogy (asztalra, padra állva, vagy csak nekifutásból) becéloztak egy asztalt, majd vidám kuruttyolással elrugaszkodva, teljes szélükben-hosszukban szétterülve, jól szétverjék magukat – adott esetben mást is… Egy idő után elvonultak tankolni (jó is az ír sör), azalatt ránk találtak a fiúk, s már nálunk is tömegesen jelen volt az ír nedű (asztalon, fejekben egyaránt), amikor látjuk, hogy ismét bevetésre készülnek a németek… Félreérthetetlen gesztusokkal kuruttyoltak az asztalunk felé, mi azonmód félreérthetetlenül jeleztük, hogy NEHOGY! Aztán… Guiness, Kilkenny, vodka-juice, fiú, lány, pad, asztal… borult minden – csak én nem. Az első bálozók egészséges paranoiájával, az utolsó pillanatban pattantam fel söröstül, amikor kedves barátaim még mindig nem hitték el, hogy tényleg ugrani fog a hülye… Némi kakaskodás, majd a biztonságiak bevonása után elültek a kedélyek. A „flying Deutschmann”, gálánsan kárpótolt (ír sör helyett) Arany Ászokkal minket, de már nem éreztük olyan túl jól magunkat. És az a srác sem, akit még jóval előttünk hengereltek le – láttuk fájdalmas arccal elsántikálni szegényt… „I wanna’be high, so high”, dudorásztam később a sátramba bedőlve. Talán nem kell a Faith No More-t sem annyira szó szerint venni, ha mégoly német is az ember… (sicc [Árok Sarolta], Képes Ifjúság, 2002. szeptember 11.)

 

Hatalmas élmény volt a 2002-es Sziget Fesztivál nyitónapján a The Cure zenekar koncertjén – amelyikről fent idézett, kedves első bálozónk kevés szerencsével lemaradt – bőrig ázni úgy, hogy az ember derékig fölül csurom vizes, lefelé azonban, kábé csípőtájtól viszont a nadrágja teljesen száraz. Olyan tömeg volt ugyanis kint a koncerten a nagyszínpad előtt, hogy a csapadék, akármennyire igyekezett is, csak annyira tudott beverni közénk. Azt már így, ennyi év után, nem tudnám megmondani, hogy amikor közönségként levonultunk a dühöngőről, alattunk száraz maradt-e a talaj, de annyian voltunk ott, hogy kevéssé valószínű, hogy az esőnek túl sok cseppje elérhette volna a földet. Szerintem minden esőcseppnek akadt egy-két ember a közönségből, aki az útjába állt, akinek a vállába, nyakába, homlokába, arcába beleütközhetett, anélkül, hogy esélye lett volna térmagasságig süllyedni, akármennyire is késztette volna erre a gravitáció.

A The Cure előtt fellépő Sziámi koncertjén, habár már borongott, de még száraz volt minden. Lassan azonban eleredt az eső, és mire Robert Smith-ék belemelegedhettek volna a dolgukba, már javában áztatott mindenkit az égi áldás…

Jó kezdet egy fesztiválnak! Ennél már csak a folytatás lehetett fergetegesebb…

 

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2008. december 22-i számában