A háborúk emlékezete folyamatosan évfordulókkal lát el bennünket. Újra átélhetjük a csontig hatoló irtózatot, a „hősökˮ és „áldozatokˮ, a „gazemberekˮ és „gyilkosokˮ tetteit. Adnak-e azonban megoldást a utólagosan felidézett kínokra?
Az idén az 1991-es horvátországi harcok keltek újra életre 30 év múltán, aminek a csúcspontjai vélhetően az őszi vukovári déjà vu-k lesznek. Ám közben sem kell unatkoznunk. A délszláv média és internet bugyraiban hol így, hol úgy bukkannak fel egyre s másra a traumák helyszínei és a durván polarizált álláspontok. Csak néhány, már-már örökzöld példa: a Vučić-rezsim az elmúlt években sikeresen építette fel a košarai csata mítoszát, Koszovón újabbnál újabb szobrokat emelnek az UÇK elesett fegyvereseinek, Horvátországban pedig továbbra is magas hőfokon ég a honvédő háború kultusza. Minden álláspont igaz, illetve azok ellentétei is. A volt jugoszláv térség szinte bármelyik településének utcáján megtalálhatók a délszláv háborúk származékai: megosztó kijelentések, ezer fokon izzó indulatok és hívószavak.
Úgy tűnik, a megnyugvás lehetőségeit fürkésző kisszámú emberi jogi, tudományos és művészeti kezdeményezések mellett a mindennapiságból származó kísérletek sem nyomnak sokat a latban. Irtózatosan nehéz áttörni az áldozati narratívák betonfalát, s aki meg is teszi, azt nem fogják megtapsolni. A hat évvel ezelőtt készített és a YouTube-on szabadon megtekinthető „Dosije – Šakali” riportfilmben a négy, félkatonai alakulatokban és rendőri egységekben szolgáló szerb férfi arról beszélt, miután nyilvánosan is megszólaltak a társaik által Koszovón elkövetett bűncselekményekről, ki-ki a maga városában különböző atrocitásokkal szembesült. Volt, akit nem szolgáltak ki a gyógyszertárban, míg másnak a lakóhajóját gyújtották fel, és így tovább. Nincsenek könnyebb helyzetben azok az albánok vagy horvátok sem, akik az UÇK vagy a horvát fegyveres erők viselt dolgait hánytorgatják fel. Ratko Mladić, Adem Jashari vagy Ante Gotovina alakjai és megannyi társuk kvázi szentekké vagy ősgonosszá váltak, tonnás súllyal torlaszolják el a megoldás kapuit.
Az elit felelőssége
Május 17-én ért véget a szlovéniai Brdo-kastélyban megrendezett 10. Brdo-Brioni találkozó. A folyamat egy évtizede indult, hogy a volt jugoszláv tagköztársaságok, valamint Albánia közti bizalmat erősítse, s ezzel is segítse az Európai Unióba való integrációjukat. A minapi találkozó után elfogadott nyilatkozatban a tartós megbékélés, béke és stabilitás zálogaként az eltűnt személyek ügyének pontos kivizsgálását jelölik meg. Az eltűnés körülményei mellett az elkövetők felelősségre vonását emelik még ki. Ennyi.
Kétségtelen, hogy homályos sorsú személyek problémája kulcsfontosságú pont – s egy olyan valami, ami nélkül még a dolgokkal megbékélt hozzátartozó is nehezen nyugszik meg. Ám elegendő-e ez? A nyilatkozatból kitűnik még, hogy a csatlakozási folyamattól is sokat várnak el a balkáni államok – ám úgy mondhatnánk ez nem más, mint külső hatás. S mi van belül? Vannak e közös terei a gondolkodásnak? Megtalálható-e a közös hang az elit soraiban és a mindennapok megannyi szférájában? Megvan-e már a szilárd pont, amelyből ki lehet fordítani az eddigi sérelmi beszédmódot annak sarkaiból? Hol a tükör, amelybe egy-egy közösség kollektíve bele tud tekinteni, majd precízen elmondani, amit lát?
Aztán milyen hangvételt üt meg az elit azon része, amelyet örömmel hallgatnak a tömegek? Szerb nacionalista rendezvényeken például gyakran szerepelnek olyan történészek, akik a legvadabb múlt- és jövőértelmezéseket adják elő. Rendkívül hangos magyarázatok ezek, amelyek nincsenek híján az agressziónak, s gyakorta igen lelkes fogadtatásra találnak a hallgatóság tagjai között… Akik sokszor maguk is átélték a háború minden borzalmát. Ugyancsak parázs ellenszenvvel hangoznak el a hasonszőrű vélemények más délszláv vagy albán környezetben is. Húzzák, cibálják, rázzák – keservtől sem mentesen – az egyszerre megkövült és félelmetessé színezett emlékeket. Elvárhatunk-e bármi fantáziadús megoldást az elitektől?
Fokozatok
Négy éve, egy gyönyörű márciusi napon a peći patriarkátus igazán csodálatos kolostorkertjében ültem többedmagammal, két autóbusznyi emberrel. Egy Nagybecskereken élő, de egyébként Uroševacról származó, onnan a háború alatt elmenekült férfi kezdett el beszélgetni velem. Mindketten láttuk az út során a tömegesen felállított albán háborús emlékműveket Koszovó-szerte, de nem kerülte el a figyelmünket az sem, hogy az útitársakként velünk tartó belgrádi diákok szinte minden egyes helyen – egyéb tevékenység mellett – valamilyen szerb zászlóval fotózkodtak. Büszkén. Beszélgetőtársam erre és a hasonló jelenetekre azt mondta, a szerbeknek lesz még részük szenvedésben, mivel büszkék (ponosni), holott alázatosnak (ponizni) kellene lenniük. Arra a felvetésemre azonban, hogy később tenni kellene majd egy utat a koszovói albánok között, még ő is azt felelte: nem biztos, hogy akarná hallani a mondandójukat. Röviden megbeszéltük azt is, hogy hasonló büszkeséget lehet tapasztalni a magyarok között, különösen a Trianon-kultusz kapcsán.
Íme, így is festhetnek a megbékélés és a megnyugvás fokozatai. Nagy műgonddal és tengernyi vívódásból összerakott szerves folyamat ez, amely hallatlanul törékeny még önmagán belül is, s úgyszólván teljesen védtelen a nyílt erőszakkal szemben. Kell-e mondani, hogy a kimerevített és megszilárdított déjà vu-k jottányival sem visznek közelebb a célig?
A jegyzet a Családi Kör 2021. május 20-ai számában jelent meg és meghallgatható élőszóban is az SZMSZ podcast csatornáján:
Zoran Milanović horvát, Aleksandar Vučić szerb és Borut Pahor szlovén elnök a Brdo-Brioni találkozón (Fotó: Tanjug)