Augusztus 9-én kezdődik az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítjuk fel (poroljuk le…) és folytatjuk immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

A 2003-as Sziget Fesztivál eseményeinek felidézésében odáig jutottunk legutóbb, hogy miután a rendezvény utolsó utáni napján, tehát a zárónap estéjén ugyan, de már éjfél után kiraboltak bennünket, több mint fél napunk ment el arra, hogy feljelentést tegyünk a kihelyezett rendőrőrszobán. Így hát csak valamikor késő este érkeztünk haza Zentára. A történet folytatását a nem sokkal később, a zEtna webmagazin számára készült In memoriam 1CL03334 című novellámban meséltem el… – Találat a prózai műveimet összegző blogban: http://prozam.freeblog.hu/archives/2008/05/01/3111377. (Az elbeszélés címében található igencsak kacifántos betű- és számsor pedig a rablás során eltűnt szerkesztőségi digitális fényképezőgépünk gyári számával azonos.)

 

Az idei utolsó nap a Szigeten, 2003. augusztus 5-e, kedd. Este fél nyolcra mentünk a Pannon Praktikum Világzenei Nagyszínpadra Shane MacGowan és a The Popes koncertjére. „Shane MacGowan 1994-ben – három évvel azután, hogy kiszállt a Poguesból – jelentkezett a Popesszal, és ezek a pápák éppen ott folytatták, ahol a Pogues kezdte: zömmel ír tradícionálisok, punkos éllel, beindulva, kocsmásan. Igaz, kissé öregesen áll a szénájuk az ambíciók terepén: kevesebb a lemez, kevesebb a koncert, kevesebb a hír, de ettől Shane karizmája és dalai nem zavartatják magukat különösebben. És mi sem fogjuk, annyi szent.” Szerény késéssel, igazán jó bulit nyomtak. Úgy jelentették be őket, hogy: „Minden koncertszervező nagy álma, hogy egyszer sikerül felléptetni. Nekünk, úgy látszik, most sikerül!”

Érdeklődéssel lestük, Shane-nek hány számot sikerül lenyomnia, mert ilyen szempontból elég rossz hírben áll… Picsa részeg volt most is, szó se róla, mégis böcsülettel végigcsinálta. Meki mesélte, hogy már legalább nyolc-kilenc koncertjén járt, és Shane az első három-négy szám után mindig levonult a színpadról aludni. De nem baj, mondta, mert a zenészei már ismerik, tudják, hogy ez a szokása, annyira leissza magát, hogy nem tudja végigcsinálni a fellépést; amikor ő lemegy, a zenekar játszik tovább, és végigcsinálja a koncertet. Nagy volt a megdöbbenés, amikor néhány héttel korábban Újvidéken, az EXIT-en mégis kibírta végig.

 

Egy megvalósult álom

 

Hét-nyolc szám után Shane most is levonult a színpadról. Gunyoros képpel még össze is néztünk, hogy no, eddig tartott… A zenészek nyomták tovább, még tüzelték is a jónépet, a buli kiemelkedően jól ment, sikeres volt így is. Hanem, akkor jött a megdöbbenés, amikor a szám végén Shane visszajött és folytatta. Igaz, nem mindig lehetett érteni az összekötő szövegeit, csak találgathattuk, hogy mit motyog bele a mikrofonba. De nyomta a dalokat megállás nélkül. Koncert közben még egyszer levonult hátra a színpadról, de akkor is visszajött. Vagy visszatessékelték/visszahessegették a szervezők… Nem tudhatom. Azért nagy álma tehát minden koncertszervezőnek, hogy sikerül felléptetnie őt, mert sohasem biztos, hogy lesz még olyan állapotban, mire elérkezik a kihirdetett kezdési időpont, hogy fel is tudjon támolyogni a színpadra… Egyébként erőteljes gitárhangzással támogatott, fergeteges ír zenét játszottak, nem annyira punkosan, mint a Poguesszal, inkább rockos hangnemben, s szerintem nem is igazán kocsmazene ez, annál valamivel keményebb. Habár, miért is ne?! Hiszen vannak jó rockkocsmák, rockpubok is a világtérképen, ahová viszont tökéletesen megfelel az ilyesmi.

Koncert után megindultunk a nagyszínpadhoz, ahol időközben a Massive Attack játszott. „A Massive Attack ma már egy leginkább önmagát definiáló, stílusok és trendek felett álló zenei márkanév és a mai popzenei univerzum egyik legizgalmasabb produkciója, ez nem vitás. A zenekart a bristoli Wild Bunch hiphopkollektíva két tagja, Andrew »Mushroom« Vowles és »Daddy G« Marshall, valamint egy ugyancsak bristoli graffitis srác, Robert »3 D« Del Naja alakította 1987-ben. Nem zenekartagként hosszú ideig a Massive Attack produkcióiban szerepelt a később szólópályára lépő Tricky is. Hiphop és soul elemekből vegyített zenéjükre a szaksajtó a triphop címkét ragasztotta, ráadásul az ugyancsak Bristolból induló Portishead megjelenésével hamar egyenlőségjel került a város neve és a sajtó által alkotott stílus, azaz a triphop közé. Első albumával, a Blue Lines című 1991-es nagylemezzel és az Unfinished Sympathy című, klipje miatt is emlékezetes kislemezzel villámrajtot vett. Az Öböl-háború idején a zenekar tiltakozásképpen levetette nevének második felét, és csupán Massive néven szerepelt. Az ekkor született, 1994-es Protection című album még nagyobb sikert hozott, nem is beszélve a korábbi albumoknál sötétebb világot festő 1998-as Mezanine-ról, mely már egy sztárstátuszba emelkedett kollektíva munkája. A most megjelent 100th Window című albumot már »3 D« egyedül készítette el, bár a hírek szerint »Daddy G« is ott lesz a turnén. A hosszú egzisztencialista monológként hömpölygő lemezen közreműködik még Sinéad O’Connor és a Mezzanine-ról ismerős reggae-énekes, Horace Andy is.” Mondom, elindultunk… De el már nem jutottunk. Útközben megálltunk egy sörcsapoldánál utánpótlást vételezni, s ez csak arra volt jó, hogy szépen kettészakadjon a társaság. Meki és Zoli előre ment, én meg még ott álltam a sorban a messzire a fejem fölé magasodó ír Guinnes-sapkával a kobakomon – amit ezúttal a Shane MacGowan and the Popes koncert tiszteletére vettem magamhoz –, hogy asszony pajtásnak vodkát vételezzek a söntésnél. Mazowiecki haver és Lady Sharlot azonban megvárt bennünket. Így szakadtak le ketten a társaságról. Aztán, miután a vodka már megvolt, továbbindultunk, még mindig azzal az eltökélt szándékkal, hogy márpedig mi most Massive Attackra megyünk. Igen ám, de mások is – nagyon sokan! – így gondolták. Megint mások meg épp ellenkezőleg, a világzenei nagyszínpad felé siettek (a mi szempontunkból: visszafelé…) Goran Bregovićra. Olyan tumultus kerekedett fél szempillantás alatt, hogy szinte tipegve-topogva haladhattunk csak tovább. Az idő pedig csak egyre múlt…

 

Autóval a tömegen át

 

Ráadásul egy autósnak épp akkor jutott eszébe, hogy rettenetesen fontos, halaszthatatlan dolga van, és behajtott az út közepére, ott próbált járművével ő is előbbre jutni, de bár vigasztalásul ugyan nem szolgálhat, megjegyzendő itt, hogy ő is csak lépésben haladt. A narancsfacsarda mellett (ahol frissen, helyben facsart narancslevet árultak…) asszony pajtás még vételezett magának egy pohárnyi adagot a vodkájához, majd ahogy négyen összenéztünk, s felmértük a helyzetet, egyértelmű volt, hogy vesztésre állunk: ha továbbkínlódjuk is magunkat a tömegben, mire a nagyszínpadhoz érünk, a Massive Attack koncertének már vége lesz, s ha akkor indulunk meg vissza a világzenei nagyszínpadhoz, Goran Bregovićról is lekésünk…

A négyfős kupaktanács meghozta hát döntését, amelynek értelmében visszairamodtunk. S így is késve, mert mire megérkeztünk, Goran Bregović és az ő temetkezési és lakodalmas zenekara már a színpadon húzta, de leginkább meg fújta a húzni-, illetve fújnivalókat. „Goran Bregović az egykori Jugoszlávia Bijelo Dugme nevű zenekarának a vezetője volt, akinek a háború kitörése után a globál isten is felvitte a dolgát: amit elért a Kusturica-filmek zenéjével, annál többről nem álmodhat szerző: ma már világszerte, etnikai-politikai hovatartozástól függetlenül, a Balkán örökzöldjeiként adják tovább Đurđevdan vagy Mesečina című dalait. Az efféle muzsikák forrásai a menyegzők és a temetések tájékán kereshetők, erre utal a zenekar neve is, Bregović ugyanakkor igen finom kézzel bánik a Balkán cigányzenéjével: úgy tudja minden ízében emelkedetté tenni, hogy az nem veszít a hiteléből.” Goran Bregović Wedding & Funeral Band! Hát, a franc se tudja…

A lényeg, hogy annyian voltak kíváncsiak erre a koncertre, hogy az egész, a világzenei nagyszínpad előtti igen tágas teret megtöltötték. Jó, hogy említi a Pesti Est szerzője a Kusturica-filmeket, ugyanis Bregović később igen csúnyán összeveszett az itt megnevezett rendezővel, Cannes kicsi kedvenckéjével, aminek szakítás lett a vége, az újabb filmekhez már nem is ő írja a zenéket. Kusturica egy interjúban panaszolta el, hogy Bregović összegyűjti a népi, népzenei motívumokat, s neki már, mint rendezőnek, a saját szerzeményeként, szerzői zenéjeként adja el. A rendező ezt lopásnak minősítette és nagyon megharagudott korábbi munkatársára. Egy darabig még el is fogadtam ezt az érvelést, hanem később esett csak le a tantusz, hogy hoppá!, hát ennyi erővel akkor akár Bartókra, Király Ernőre, vagy sok más klasszikus zeneszerzőre is haragudnunk kellene, hiszen nagyon kevesen voltak olyanok, akik nem merítettek – ihletet? inspirációt? – a népzenéből, és nem készítettek a sajátjukként népzenei feldolgozásokat. Ha valamiért nem jó Bregović mai zenéje, akkor nem ezért. Márpedig nem jó. Nagyon távol áll ez a produkció attól, amit esetleg még elfogadhatónak, nemhogy jónak mondhatnánk…

Érdekes viszont, hogy állítólag Bregović ma már nem szereti, ha régi Bijelo Dugme-dalokat kérnek tőle, vagy ha arra a rockos időszakára emlékeztetik, mégis, ennek ellenére is több, az egykori együttes albumain hallható számot is feldolgozott, átalakított, cigányzenekariasított, s habár így egészen másként hangzik egyik-másik, az avatott (s talán az avatatlan…) fülek számára (is…) felismerhető. Szépen elhúzódott a koncert, többször is visszatapsolták a zenekart, Bregovićról pedig kiderült, hogy nem tudja befejezni a show-t… Csak hebegett, majd habogott is, amikor már mindenképp menni akart, és nem akart több ráadást játszani.

De nem is baj, hogy nem játszott több ráadást, mert megint sietnünk kellett, este tizenegykor, azaz huszonhárom órakor kezdődött a Wan2 színpadon a szlovéniai Laibach koncertje. „A szlovén zenekarról lehetetlen röviden beszélni, sokkal inkább könyvet érdemelnének. A német elnevezés – miként a Laibach név, ami Ljubljana német birodalmi elnevezése volt az Osztrák-Magyar Monarchiában és a Harmadik Birodalomban is – a jugoszláv közélet sokkolását szolgálta, ahogy szintén ezt a célt szolgálták a náci tisztekre emlékeztető egyenruhák, amiben a tagok mutatkoznak. Az előbbi koncepció lemezei a Laibach, az Opus Dei, a Baptism ipari zenével körített szigorú, militáns szerzemények, a rock új formanyelvét merész feldolgozásokkal reprezentálják, nem kisebb albummal kezdve, mint a Beatles Let It Be című nagylemezének teljes átformálása (ezt a lemezt ismerik tőlük leginkább az angolszász világban), vagy 96-ban a Jézus Krisztus Szupersztár feldolgozása, esetleg a Rolling Stones-féle Sympathy for the Devil átírása. A körítésről pedig az Irwin művészcsoport gondoskodik, ők készítik a művészi értékű plakátokat, jelmezeket, együtt veszik fel a koncertek alatt vetített filmeket és tervezik meg a fellépések látványvilágát, így válhat minden Laibach-koncert egy önálló előadássá, felkavaró produkcióvá.” Nagyon kemény zúzás volt. A Laibach az első pillanattól az utolsóig keményen nyomta az együttes legvadabb indusztriális zenéjét. Jómagam már vagy évtizedekben mérhető ideje nagyon szeretem a zenéjüket, de most hallottam és láttam őket élőben először. Mondhatom, lehengerlő élmény volt. És nagyon sokan voltak kíváncsiak erre a koncertre, az amúgy sem túl nagy Wan2 sátor teljesen megtelt, a későn érkezők valószínűleg csak hatalmas kínok közepette préselődhettek be.

Előtte kicsit tartottam tőle, hogy milyen zenét fognak játszani, hiszen az újabb albumaik között akadt néhány rájuk – korábbi, az általam is megszeretett énjükre – nemigen, s korábban egyáltalán nem jellemzően könnyed hangzású is. Sőt, az egyik korábbi budapesti koncertjükről azt írta a sajtó, hogy: Neue Slovenische Disco! Nem igazán örültem volna neki, ha ezt a vonulatot hozzák. Ismét. De nem azt hozták. A koncert, az a bő egy óra, ameddig tartott, valódi, kemény ipari csépelés volt. Precíz, pontos, katonásan kiszámított, begyakorolt. A két csaj a doboknál olyan összhangban püfölte a püfölnivalót, hogy az nemcsak zeneileg, de koreográfiailag is tökéletesnek mondható. Belegondolni is kínos, mennyit kellett gyakorolniuk, mire eljutottak erre a szintre, mire eljutottak eddig az összehangoltságig.

A koncert után egy szlovén nézőcsoport nemzeti lobogót bontott és ott üvöltözött a Wan2 sátor közepén. Megiramodtam, hogy átvágjak a tömegen és odarohanjak hozzájuk, de mire megérkeztem, már összecsomagolták a zászlót, és levonultak a színről. Talán jobb is így, akármennyire is az együttes rajongója legyek, nem biztos, hogy abban a nemzeti fölhevültségben örültek volna nekem, pláne ha megtudják, honnan érkeztem.

 

Kétórányi kötetlen sörözés

 

Útközben azonban ráfutottunk asszony pajtás egykori, általános iskolai padtársára, akivel évente rendszeresen (és mindig teljesen véletlenül…) szoktunk találkozni a Szigeten. A találkozás örömére meghívott bennünket egy sörre. Mivel ő most Gössert inna, gyerünk a Csónakházba, mondta, mert olyat az egész Szigeten csak ott csapolnak. Jó! Most egyáltalán nem kellett rohannunk, mert a következő koncert, amit meg akartunk nézni, a Sziámi volt a Bahián, az meg csak hajnali háromkor kezdődött, tehát kétórányi kötetlen sörözés elé néztünk.

 

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2010. március 29-i számában

 

e)