Augusztus 9-én kezdődik az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítjuk fel (poroljuk le…) és folytatjuk immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

A 2003-as Sziget Fesztiválon, miután a rendezvény zárónapján, de már jóval éjfél után felfedeztük, hogy kirabolták a sátrainkat, több mint fél napunk ment el arra, hogy feljelentést tegyünk a kihelyezett rendőrőrszobán. Így hát csak valamikor késő este érkeztünk haza Zentára. Történetünket a zEtna webmagazin számára készült In memoriam 1CL03334 című novellámban meséltem el. Ha minden a tervek szerint alakul (és az idei, őszi monszunos időjárás sem mossa el az érdi nyomdát…), mire ez az írás megjelenik, a budapesti Napkút Kiadó gondozásában elkészül a Tanácstalan kölykök (Békegyakorlatok 2.) című kötetem – naplóregény tört képekben –, amelyben helyet kapott ez az elbeszélés is. A novella alábbi részletét mintegy kedvcsinálóként, egyfajta ízelítőként a Szigeti históriák néhány évvel ezelőtti sorozatához kapcsolódva teszem most közzé.

 

Indultunk hát, magunk mögött hagyva szegény szerencsétlen hajléktalanunkat. Kis beszélgetés kezdődött még arról, hogy vannak-e nálunk is hajléktalanok, s ha nincsenek, miért nincsenek, hogyan oldották meg ezt a problémát itt délebbre, meg hogy nálunk igazából annak idején nem is épültek olyan monstruózus, nagy, szovjet stílusú és komszomol típusú munkásszállók, mint Magyarországon, amelyekből ezeknek – a 2000-es évek elején fedél nélkül élő – embereknek a legnagyobb része az utcákra került. És egyebek… Aztán valahol kiszálltunk az autóból, szia, kicsim, egy hét múlva találkozunk, jó legyél… „Az OLVASÓ szent és sérthetetlen, gondolj arra, hogy bármikor a segítségedre lehet!” – olvasom még az akkor vásárolt Fedél nélkül című lap fejléce alatt apróbb betűkkel, és teljes mértékben egyet értek vele ennyi év után is.

No, de nem nagyon izgattam magam ezen a nagy keresgélésben, ami szinte az egész lakás tételes feltúrásával járt, mert ha sikerül is megtalálnom a fényképezőgép gyári számát, nem nagy eset, hiszen most már úgysem fogok visszaszaladni vele ahhoz a rendőrnénihez… akivel az idén a Sziámi-koncert után volt alkalmam barátkozni egy kicsit. Udvarolni nem is próbáltam neki, mert azt sem Jane, sem Nina, asszony pajtás meg végképp nem nézte volna jó szemmel (s nem a dioptriákra gondolok).

 

Egy régi-új zenekar

 

A Sziámi-koncert jó volt, valóban jó, a zalai fiúkkal működő felállás feloszlatását megelőző, pontosabban azt lezáró búcsúkoncert óta nem voltam ilyen jó Sziámi-koncerten. Azt hiszem, ez is 2000-ben volt a Szigeten. Megnézem, mit mond erről, ha mond egyáltalán bármit is a Pesti Est: Sziámi-koncert volt 2000-ben is, tehát az együttes a tárgyesztendőben minden bizonnyal létezett. Augusztus 4-én játszottak a nagyszínpadon a Therapy? után és az Apollo 440 előtt. És a Bahia-színpadon, amit abban az évben UPC-BAHIA sátornak hívtak, ők zárták a Szigetet, tehát 2000-ben is ők tartották a fesztivál utolsó koncertjét – a műsorfüzet szerint hajnali kettőkor. Akkor a Joy Division-program volt műsoron: Joy Division proudly (re)presented by Sziámi – Love will tear us apart… „Nem szoktam posztereket a falra ragasztani, de IAN CURTIS utolsó fotóját, amin lehajtott fejjel ül, közvetlenül az öngyilkossága előtt, azt kiraktam” – nyilatkozta Müller Péter Sziámi abban a Wantednek adott interjúban, amelyik 2000-ben alig néhány nappal a Szigetre indulásunk előtt jutott el hozzám.

De eltévedtem ám alaposan… Szóval ez a koncert a Szigeten, a Therapy? után és az Apollo 440 előtt már rég nem a zalai fiúkról szólt… Ez a visszatérés volt az új felállással a korábbi feloszlatás után. No, egyre megy, a korábbi Sziget-gyűjteményeimet is féltve őrzöm, de most már nem kotrom elő, hogy melyik évben, mikor oszlatta fel Müller a zalai fiúkkal működő együttesét. Egy-két évvel korábban lehetett, mert ha jól emlékszem, attól több Sziget nem is telt el Sziámi nélkül. De ez, 2000-ben már a nagy visszatérés pillanata volt! Comeback! Bicikli kämbek, áj kil jú!

Előkotortam most a 2000-es sajtóanyagokat, s azok között találtam a következőt:

„Újra színpadon a Sziámi

Egyszerű teremtés

A Pepsi Sziget [mert akkor még az volt a neve – szpray megj.] a Sziámi zenekar és baráti társaságának közös nyaralásaiból nőtte ki magát. Amikor már nem tudták hova tenni az embereket, megrendezték az első Szigetet, ahol a Sziámi és a Sziámi-táborosok voltak a »házigazdák«.

A Pepsi Sziget 2000 fesztiválon fellépő Sziámi egy régi-új zenekar.

Tavaly novemberben egy színházi produkcióban Gasner János zeneszerző és Müller Péter Sziámi ismét együtt dolgozott, amelyhez egy zenekart is össze kellett hozniuk.

A Szigeten fellépő zenekar többi tagja: Papócsi László (billentyű), Lőrincz György (villanycső, szaxofon), Müller Anna és Lajtai Kati (vokál), Jékay Dániel (dobok), Szuna Péter (basszusgitár), valamint két régi munkatárs: Bana Róbert (hangmérnök) és Lehoczky Károly, aki már a Kontroll Csoportnak is tagja volt.

Az elmúlt három évben sokat gondolkodtunk és tanultunk – nyilatkozta Müller Péter Sziámi. Az, amit most csinálunk, egylényegű az eddigi Sziámi zenekarok zenéjével, de feszesebb dinamikát és korszerű hangzást is szerettünk volna elérni. A próbákon tudatosan törekedtünk erre, de most is bulihangulatban dolgoztunk. Azt hiszem, nincs ilyen zenekar ma Magyarországon. Megszólalásban és közlési dinamikában olyan, mint a Szigetre látogató külföldi zenekarok. Sequencerek nélküli igazi élő zene. Az októberre várható Egyszerű teremtés című cédénkről játszunk tíz számot, de két régi nótát is előadunk. Hosszabb – gondosan, sok munkával megépített – történetek és röviden lecsengető, táncoltatós dalok váltják egymást. Mint például a Kínai kaja, a Pillanatragasztó (ha összetörik egy pillanat), az Ahány ember, annyi nem. Két új dallal már megjelent egy maxi cédé, és október 20-án, az Őszi Fesztiválon, a Thália színházban újra színpadra lép a Sziámi.” (Vető Viktória ténykedését így utólag, jóval 2000. augusztus 4-ének tizenhetedik órája után is megköszönve…)

 

Hosszú út porából köpönyeget veszek…

 

Nos, ha ez volt a visszatérő koncert, akkor így utólag be kell vallanom, hogy ezt bizony nagyon, de nagyon, talán a kelleténél is jobban lehúztam akkor. Nem tetszett, nem jött be stb… S most így utólag szórhatom is a hamut a fejemre, főleg, ha bevallom, hogy azóta az Egyszerű teremtés című cédé, amelyik, ha akkor októberre nem is, de idővel mégis megjelent, az egyik kedvencem lett. El kell ismerni Müllernek, hogy nagy bátorság volt kiállni a nagyközönség elé egy teljesen új anyaggal, amelyik akkor még meg sem jelent, tehát a nézőtéren nem is ismerhette senki, s úgy nyomni le az anyagot, hogy közben mindössze két korábbi dalt játszik el…

De, ha elismerjük Müllernek a bátorságot, ha nem, mégsem ehhez a koncerthez hasonlítottam ezt a mostanit, az idei Szigetet záró bahiás fellépést. A néhány évvel korábban, a zalai fiúkkal megtartott utolsó koncertre, a búcsúkoncertre gondoltam… Mert, ha egyszer majd előkotrom az archívumból a dátumot, akkor azt is megmondom, hogy melyik esztendőben megtartott Sziámi-koncert óta nem voltam ilyen jó Müller-bulin, mint most, 2003. augusztus 6-a hajnalán. Pedig egynéhányon azért már azóta is voltam… Sőt, szerveztem is egyet! Karácsonyra a nejemnek! …aki még nálamnál is nagyobb rajongója. Csak még piros masnit kellett volna kötni Müller fejére vagy a nyakába, és betuszkolni a karácsonyfa alá az ajándékcsomagok közé…

Jól indult az egész. Mondom, Ági és a Fiúk játszottak a Sziámi előtt, s Müller rögtön a koncert elején visszahívta a színpadra Bárdos Deák Ágit, hogy együtt nyomjanak le két régi, Kontroll Csoport-os számot: „…nem én vagyok, aki valamit akar, / az te vagy és nem én…” Aztán pedig Müller Anna egyedül vezette fel az Ennyi intróját:

 

„Elmegyek, elmegyek
Hosszú útra megyek
Hosszú út porából
Köpönyeget veszek

Fúdd el jó szél, fúdd el
Hosszú útnak porát
Hosszú útnak porát
Az én szívem búját”

 

Anna, akinek már évek óta nagy rajongója vagyok… Kiváló! Tökéletes, ahogy Mazowiecki pajtás mondaná… Ennyi, de ennyi sem volt elég, szép kis felvonulást rendeztek nekünk aztán ott a színpadon, ami már sokkal kevésbé tetszett. Müller az összes haverját fölengedte énekelni… Amíg csak Patrick McMullan, az együttes jelenlegi gitárosa (útlevélszáma: M821039) zendített rá, még minden rendben is volt, mert ahogy ő nyomta, az jó volt, s begyütt. Boldog születésnapot! Hanem aztán jött egy fickó, akiről megtudtuk, hogy ő is a zenekar szűkebb baráti köréhez tartozik, s ő tervezte a Sziget beléptetőrendszerét… Hát minden elismerésem az övé! A beléptetőrendszer kiváló és különleges… De miért kellett ott és akkor énekelnie? Mi van itt, kérem, jövőre már majd Lasz György is énekelhet a Sziámi-koncerten? Igaz, mondja asszony pajtás, hogy időközben Müller is megcsinálta a magánszámát a rúddal, láttam is, hogy akár Elisabeth Berkley is megirigyelhetné, de attól még úgy fölháborodtam, hogy miután minden visszazökkent a normális kerékvágásba, véget ért a rögtönzött falusi Ki mit tud?, Müllernek még egy bő félórájába telt kiengesztelnie. Csak álltam ott karba font kézzel, miközben már újra ő énekelt, s Anna segédkezett, a kedvenc számaim is mentek… S mégis: annyira magasra szökkent bennem a pumpa, hogy a vércukrom is megalvadt… Vagy valami hasonló…

Kár, mert egy keservesen elvesztegetett félóra volt. Ilyen zene mellett, élőben, sokkal jobban is ki lehetett volna használni… Basszuskullancs és szopránklarinét! Hát minek kellett ott Táncdalfesztivált csinálni, van arra másik színpad is…(?)

 

Első pillantásra láttuk, hogy baj van

 

Aztán a végére fölengedtem, megint volt buli, visszatért a hangulat, haddelhadd… „Másra vagyok hivatva / mint bejönni a divatba / és ki is menni belőle / s mindezt látni előre…”

Nagyon jó hangulatban hagytuk el a Bahia-sátrat. Kint már világos volt, körülöttünk bontották a Szigetet. Annyira pörögtünk, hogy nem volt kedvünk elvonulni aludni. Persze, megindultunk visszafelé, a sátraink irányába, de amikor elhaladtunk a nagyszínpad mellett, megálltunk egy nescafés bódénál megkávézni. Leültünk, dumáltunk, marhultunk, még dolgozott bennünk a buli. Felidéztük a már említett zalai srácos búcsúkoncertet is. Aztán, kávénk elfogyasztva, továbbálltunk. Egy utunkba eső bódénál, amelyiket már ugyancsak kezdtek bontani, még el akarták adni a megmaradt sült kolbászokat… Hát, ahogy végigmértem a kínálatot, olyan állagúak voltak, hogy egyébként biztos nem vettünk volna belőle. De így, hogy nem akartunk aludni, hajtott bennünket a hangulat, szerintem ott helyben bármit megettünk volna, csak hogy még húzhassuk az időt, fenntarthassuk a fílinget.

Amikor végül mégis megérkeztünk a sátrainkhoz, első pillantásra láttuk, hogy baj van. Zoli sátra már elbontva, Mekivel ott feküdtek egy derékaljon a sátor romjai mellett és valamiről halkan, rosszkedvűen beszélgettek. Zoli azt mondja, hogy Bregović-koncerten még ott álltak a hátunk mögött, de én úgy emlékszem, hogy a Popes után vesztettük el egymást, amikor nem akartak megvárni bennünket, s előrerohantak a Massive Attackra. No, ez ma már mindegy is, a lényeg azonban, hogy amíg mi a Csónakházban Gösserezgettünk, meg a Sziámi-koncerten dühöngtünk karba font kézzel, addig ők is járták a Szigetet, s végül a Présházban kötöttek ki, ahol aztán ők is hajnalig duhajkodtak, amolyan, egyébként a Dalmátra jellemző asztalontáncolós, tetőgerendába csimpaszkodós show-t lejtettek.

Kiraboltak bennünket.

 

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2014. szeptember 22-i számában