Augusztus 9-én kezdődik az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítjuk fel (poroljuk le…) és folytatjuk immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

Miután a 2003-as Sziget Fesztivál utolsó éjszakáján kirabolták a sátrainkat, csak késő este érkeztünk haza Zentára. Történetünket a nem sokkal később a zEtna webmagazinnak írt In memoriam 1CL03334 című novellámban meséltem el. (A számkombináció ebben a címben az akkor ellopott, szerkesztőségi digitális fényképezőgépünk gyári számát jelöli.) A budapesti Napkút Kiadó gondozásában néhány napja jött ki a nyomdából a Tanácstalan kölykök (Békegyakorlatok 2.) című prózakötetem – naplóregény tört képekben –, amelyben helyet kapott ez az elbeszélés is. A könyv első bemutatóját ma délután tartjuk meg a kárpátaljai Beregszászban. Talán keresve sem találhatnák jobb indoklást arra, hogy a novella egy részletét – mintegy kedvcsinálóként a kötethez, egyfajta ízelítőként – a Szigeti históriák néhány évvel ezelőtti sorozatának formai jellegzetességeihez igazítva, mintegy annak folytatásaként közreadjam.

 

Kiraboltak bennünket. Hiába pakoltunk őrzött helyre, hiába pofátlankodtunk oda az in-kalosok tövébe (két-három méterre sem voltunk tőlük…), itt is kipakolták a sátrainkat. Mekinek fölmarkolták az összes hitelkártyáját, most meg épp azzal volt elfoglalva, hogy felhívja Kellyt, a párját Londonban: reggel rögtön tiltassa le mindet. Elvittek készpénzben ötszáz eurót, ami Zoli sátrában volt, de ebből csak kétszáz volt az övé, a másik háromszázat Meki bízta rá megőrzésre. Elvitték Zoli irattárcáját, ami azért is volt kínos, mert benne volt a hajtási jogosítványa, az autó forgalmi engedélye, a zöldkártya, minden… Erre érkeztünk vissza a sátrainkhoz.

Hirtelen nagy pánik kerekedett, hogy hol van a kocsikulcs. Az legutóbb még asszony pajtásnál volt, tehát a mi sátrunkban kellett lennie. Zoli rosszkedvében annyira mogorva lett, hogy nem lehetett a szavát se venni, pedig ha szól, megelőzhette volna a pánikot: amikor kiderült, hogy mi történt, ő vette ki a sátrunkból. Azonban, ha nincs pánik, akkor asszony pajtás nem túrja fel szerény kis szállásunkat, és nem derül ki, hogy tőlünk meg a digitális fényképezőgépet emelték el.

Meki azon volt fölakadva, hogy ha már beletúrtak a sátrunkba, hogy a csudában hagyták ott a mobilomat, ami ott volt behajítva a fényképezőgép mellett. Délután, amíg a táborunkban ücsörögtünk, odaakasztottam az egyik tartórúdra az egész hóbelebancot, amit egyébként mindig a nyakamban lógva hordtam. Aztán, amikor indultuk a Shane MacGowan-koncertre a világzenei nagyszínpadhoz, asszony pajtás kérdezett rám, hogy azt nem akarom-e véletlenül magammal vinni. Mazowiecki haver volt leginkább lemaradva, visszaszóltam hát, hogy dobja már be a sátrunkba az egészet. Úgy gondoltam, nagyobb biztonságban van, ha nem viszem magammal, mert a digitális fényképezőgép, a mobil, mind érzékeny dolgok, bemegyünk ott a tömegbe ugrálni, duhajkodni, bulizni, pogózni, könnyen megütődhet, megsérülhet, eltörhet. A fényképezőgépre meg azért sem volt már szükségem, mert az egy hét alatt legalább tízszer annyi felvételt készítettem, mint amennyi a legjobb esetben is megjelenhet, tehát ekkor, a Sziget végén, már nem akartam esetleges újabb törésveszélynek kitenni…

Ugye milyen jól jártam?

 

Egy félreértett szituációban

 

De ha kapcsolok még idejében, talán abban a pillanatban, hogy baj lehet, amikor a tévéseket láttam ott a bejáratnál az in-kalosokkal csevegni, esetleg még megmenthetek valamit a holminkból… Az adott pillanatban nagyon logikus következtetésnek tűnt, s Kriszta fél füllel elkapott mondattöredéke ekkor már – ilyen élményekkel gazdagodva – csak még inkább alátámasztotta meggyőződésemet, hogy ők is azért fordultak segítségért a biztonságiakhoz, mert hasonlóképp tarhálhatta végig valaki a sátrukat. Mert őket is kirabolták… Utóbb rákérdeztem, s kiderült, hogy szó sem volt ilyesmiről, csak egy csomagot hagytak ott korábban az in-kalosoknál, amit az egyik ismerősüknek kellett volna felvennie, de mivel a célszemély nem jött el érte, épp azt imádkozták vissza… Mindegy, attól én még kapcsolhattam volna! Még ha félreértem is a szituációt…

Hát igen, ma már anekdotaként terjesztjük azt az esetet, amikor 1996-ban, amikor először jutottunk el a Szigetre, s az akkori színházi sátor mellett vertük fel szépen, libasorban a sátrainkat, egy éjjel valaki felkereste, meglátogatta álmában saját, külön bejáratú gurunkat. Laci mesélte másnap reggel, hogy éjszaka arra ébredt, hogy valaki motoszkál a sátrában a lábánál. Hirtelen felült és már arra készült, hogy fejbe rúgja az illetéktelen behatolót, amikor az megszólalt:

– Bocsi, van kanalad?

A nemleges válaszra a hívatlan vendég, a nightmare távozott, de kevéssé tartom valószínűnek, hogy tényleg „csak” egy kanalat keresett volna.

Most azonban még anekdotázni sem volt kedvünk… Olyanok voltunk, mint egy vert sereg. Én is elbontottam a sátrunkat, összecsomagoltam a holminkat, aztán meg kiterítettük a derékaljakat a táborunk mellett álló fa alá, és aludtunk egyet. Persze, nem húzhattuk sokáig, mert Mekinek idejében oda kellett érnie a repülőtérre (szerencsére a menettérti jegye megmaradt…), és előbb még be kellett mennünk a rendőrségre is, az improvizált szigeti őrszobára feljelentést tenni, bejelenteni a lopást, a rablást. Az 1999-es hasonló tapasztalatból ugyan már tudtuk, hogy ennek nem sok értelme van, de hát akkor is… Sóhivatal az egész!

 

Élmények a sóhivatalban

 

Először jól megvárakoztattak bennünket. No, hiszen csúcsforgalom volt.

Itt jön most képbe megint az, amit még a Ferihegy 2-n ücsörögve, a Metro hírújság aznapi számának címoldalán olvastam: „Kiraboltak egy pesti pénzváltót

BUDAPEST Egy ismeretlen férfi tegnap délben a fővárosi Erzsébet körúton kirabolt egy pénzváltót. A pénztárosnőt kórházba szállították, a támadó elmenekült.

A 30 év körüli férfi puszta kézzel bántalmazta a nőt. Kitépte nyakából az aranyláncát és több százezer forintot magához véve gyalogosan elmenekült.” Ahogy ott ücsörögtünk – mondhatjuk azt akár sorban állásnak vagy sorban ülésnek, sorban guggolásnak is –, egy fickó várt előttünk, aki pénzváltót üzemeltetett a Szigeten. Nagyon fel volt háborodva, mert már érkezésünkkor is legalább fél órája várakozott, és társul szegődtünk hozzá ebben a cselekvésben egy újabb félre, vagy talán háromnegyedre is. Egész idő alatt telefonálgatott, nagyon magyarázta valakinek a helyzetét, s közben amolyan amerikaiasan, ahogy a filmekben látni és hallani, szidta a rendőrséget („és ezeknek fizetem én az adómat…!”).

Szövegeléséből azonban mindvégig kiérződött, hogy azért mondja fennhangon ezeket a frázisokat, azért koptatja tovább a már amúgy is tükörsima közhelyeket, hogy bosszantsa ezzel a tőszomszédságunkban ücsörgő, kedélyesen reggelizgető rendőröket: „Itt ülnek, ahelyett, hogy a dolgukat végeznék… a tolvaj valószínűleg épp most megy ki a Szigetről…” Azonban az ő sztorija is igazolja, hogy itt egy komolyan megszervezett akcióról volt szó. A tolvajok bizony nagyon is előrelátóak, összehangoltak és felkészültek voltak, s talán nem is véletlenül választották az utolsó éjszakát arra, hogy végigpásztázzák a Szigetet.

Ahhoz, hogy elvágják a pénzváltóhoz vezető, még a Sziget nulladik napján lefektetett vastag villanyvezetéket, megfelelő felszerelésre is szükségük volt, s ilyesmit egy átlagos szigetlakó nem hoz, s tulajdonképpen nem is hozhat be magával – az in-kalosok elszedik tőle, ha megtalálják nála a bejáratnál. Körömvágó ollóval meg nehezen menne, azokkal az életlen műanyag késekkel pedig, amelyeket a kajáldákban adnak, meg pláne nehezen.

Amikor sorra kerültünk (mintha csak a fogászat lett volna ez…), megkérdezték tőlünk, hogy magyarok vagyunk-e, avagy kérünk-e tolmácsot. Hát, eszi fene, most az egyszer, nem bánom, hagyjuk, spóroljunk meg ennyit a magyar rendőrségnek…

Hanem, ahogy ott a várakozásba, mostanra itt a mesélésbe is belefáradtam. Tudod, van ez így velem rendesen, akarom mondani, rendszeresen… Elő-előfordul, hogy belekezdek egy történetbe, amit szépen ki akarok, Édes néném, itt kerekíteni néked, de aztán annyira beleveszek a részletekbe, hogy már magamnak is terhes lesz az egész. Ha nem is találkozhatunk belátható időn belül, majd írok neked egy levelet, kézzel, szép kövérre kerekített gyöngybetűkkel, mert tudom rólad, hogy az e-mailt rühelled. El kell telnie néhány napnak, talán egy hétnek is, mire újból mesélő kedvem támad, s akkor majd szépen összefoglalom még neked, amit most szerettem volna még itt a történetünk végén elmondani. Ugye, nem haragszol most rám ezért? Mondd, hogy nem haragszol… Nem szeretnélek megbántani, s azt sem szeretném, ha sértésnek vennéd. Fényképezőgépünk gyári száma emlékeztessen rá, hogy egy levéllel, a történetünk csattanójával még az adósod vagyok…

S ha mindez így marad, az adósok börtönében végzem…

Végül is, az sem egy kifejezetten rossz hely. Mondjuk úgy: méltó. Hogy méltó is maradjon…

 

Történet berekesztve

 

A fenti fordulattal rekesztettem hát be a sátraink kirámolásának történetét feldolgozó novellámat 2003-ban, több mint tíz évvel ezelőtt. Mert hát hosszasan lehetett volna még ragozni az eseményeket… Minket persze felettébb fájdalmasan érintett a kifosztásunk, a Képes Ifi nem sokkal korábban ajándékba kapott digitális fényképezőgépének ellopása, mert olyan csórók voltunk (olyan csóró volt a szerkesztőség…) akkoriban, hogy semmi esélyünk sem volt másikat szerezni helyette. De persze mindez csak apró kis mellékzönge volt a tárgyesztendei Sziget Fesztivál eseménysorában, forgatagában, színes kavalkádjában.

Én azon a végzetes utolsó estén azért nem vittem magammal a fényképezőgépet, mert már kis híján tele volt a memóriakártyája, s valóban – ahogy a novellában is írtam –, addigra már annyi fényképet készítettünk, amennyi akkor sem jelenthetett volna meg a Képes Ifjúság akkori keretei között, ha heteken át csak színes fotóalbumokat jelentetünk meg az újság helyett. Tehát feleslegesnek éreztem ellőni még néhányat…

A Sziget Fesztivál (július 30. – augusztus 6.) nagyszínpadán játszott abban az évben a brit Björn Again (ez egy nagyszerű Abba tribute zenekar, fergeteges show-val…), az Asian Dub Foundation, a Moloko, a Massive Attack, valamint az amerikai Patti Smith, a Full Lovin’ Criminals, a Slayer, a magyarok közül pedig a Sziámi, a Kispál és a Borz, a Heaven Street Seven, a Tankcsapda és az Anima Sound System. A nagyközönség legnagyobb százalékban tehát erre figyelt, ezzel volt elfoglalva, s csak a mi figyelmünket vonta el végül a váratlan bűncselekmény.

A 2003-as Sziget pedig emlékezetes marad arról is, hogy soha korábban (és merem vállalni a kijelentést: azóta sem…) nem készültek olyan jó reklámfilmek, mint abban az évben. Ez pedig egyes szám első személyben (no jó, nekünk egyes szám harmadik…) Müller Péter Sziámi „bűne”. Kézrátételes gyógyítás helyett ezúttal ujjrámutatással: ő! Ő követte el… Ő kezdeményezte ugyanis, hogy hirdessenek pályázatot fiatal, amatőr filmeseknek. Kis, nagyjából félperces, rövid munkákat kellett beküldeni, teljesen mindegy, szabad témára, bármit fel lehetett tehát dolgozni, bármiről lehetett hát filmet készíteni, amire az alkotók indíttatást éreztek magukban. Amihez kedvük volt… Amire lehetőségük adatott.

Kiváló pályamunkák érkeztek be a szervezőkhöz. Félperces a Titanic (a legnagyobb kedvencem ezek sorozatában…), hat másodperccel hosszabb az úgynevezett „porcicás” a kémények szaporodásáról, és nagyjából ugyanebben az időkeretben mozog a motoros kisfilm is, amelynek én szívem szerint leginkább azt a viszonylag egyszerű címet adnám: Szerelem. Mert minden más magyarázat felesleges… A beérkezett pályamunkák közül választottak ki végül a zsűrizés után hatot, amelyek végére bevágták: „Sziget Fesztivál a Pannon GSM támogatásával – Hozd el anyádat is!” – az abban az évben használt népszerű, szállóigeszerű szlogennel. És ennyi volt a reklám! Semmi több…

Az pedig már kilenc évvel később történt, a huszadik Sziget Fesztivál esztendejében, vagyis 2012-ben, hogy egy egészen másfajta – tulajdonképpen nem is pályázatot, hanem – akciót hirdetek a szervezők. A jubileum alkalmából azt kérték a látogatóktól, a rendszeres, Óbudára „hazajáró lélek” fesztiválozóktól, hogy osszák meg, töltsék fel egy nagy közös gyűjtőhelyre a szigetes emlékeiket, élményeiket. Ez lett a szervezőiroda által üzemeltetett és máig is létező, elérhető Miénkasziget.hu oldal, ahol egy nagyszerű, csodálatos, ezer meg ezerkezes gyűjtemény állt össze. Sokkal tarkább és sokkal sokszínűbb, mint önmagában a fesztivál valós forgataga. Ezen a honlapon pedig az itt említett 2003-as kisfilmek is elérhetőek. Szívesen ajánlom hát mindenkinek a figyelmébe ennyi év után is! Mert valóban megéri megnézni ezeket…

 

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2014. szeptember 29-i számában