Elolvastam a Magyar Szó hétvégi (szeptember 4-5.) számában megjelentetett újságírói remekművet, amelyet A színház feladata hogy szebbé tegye életünket címmel jegyzett az alkotó (J.Á.). A cím mellett az alcím (Miavecz Béla: Nem szabad megengedni, hogy az utca szennye megjelenjen a színdarabokban) is kifinomult választás lehetett. Én, ennek ellenére, egy kicsit zavarban vagyok, nem tudom eldönteni ez a gondolat csak az utcára vonatkozik, netán magában foglalja a lakás, azon belül a hálószoba, illetve még a munkahely és sok más, az ember életében fontos egyéni és közösségi teret is. Tudom, mindez lényegtelen, hiszen az alkotói szabadságba minden belefér.
Az újságíró szenzációs újítást vezetett be, hiszen nem tudom egyetlenegy újságírói műfajba sem illeszteni „termékét”, mert a terjedelmes bevezető után sehol sem leltem a kérdéseket, hogy interjúnak tekinthessem, ha pedig jegyzetként szerettem volna definiálni, akkor fölöslegessé válik a szerző által kiötlött első bekezdésben található gondolatsor, így annak elhagyásával már Mgr. Miavecz Béla jegyzeteként (politikai pamfletjeként) lehetne értékelni.
De maradjunk az írás első négy mondatánál. Sok mindent megtudhatunk a nyilatkozóról, de én igencsak hiányosnak tartom, ugyanis nem lehet rájönni, hogy miközben „…színházainkon kívül bejárta Budapest, Bécs, London, Stockholm és New York legjelentősebb teátrumait…”, mi célból tette azt, kíváncsiságból, hogy lássa az ott látható építészeti remekműveket, kényszerből, mert pont akkor nagy forróság vagy eső volt és valahová be kellett húzódnia, esetleg megnézett azokban legalább egy-egy nagy sikerű előadást. A legutóbbi egy kicsit kétséges, mert számomra a bejárta ige nem jelenti, hogy valaki, valahol hosszabb ideig azon a helyen tartózkodik, az előadások megtekintése pedig legkevesebb 2-3 vagy még annál is több óra jelenlétet igényel.
Illik azonban a lényegre térni. A nyilatkozó nem titkolhatja, hogy jogi végzettségű, hiszen színházról leírt gondolatai megtalálhatóak bármely magyarországi teátrum szervezési és működési szabályzatában (pl. Csokonai Színház), azonban ezekből azt leszűrni, hogy a A színház feladata, hogy szebbé tegye életünket!, semmi más, mintegy egyszemélyes idealista képzelgés. Érdemes lenne az illetőnek elolvasni egy-két kultúrtörténeti alkotást, hogy rádöbbenjen, az ilyen feladatmeghatározás még a legsötétebb Kádár-korszakban (Aczél elvtárs idejében) is kispolgári csökevénynek, a giccs terjesztésének számított.
Amennyiben a Miavecz-definíció élt volna a kései Kádár-korszakban, megszülethettek volna-e olyan remekművek, mint Kornis Mihály: Halleluja vagy Schwajda György: Himnusz, de a sor tovább folytatható, ráadásul most csak a magyar színművészetről beszélek, hol vannak még a világirodalom igazgyöngyei!
Különben köszönöm a szerzőnek és a szerkesztőnek a címoldalra feltett fényképet. Ugyanis az interjúalanynak kinevezett személy mögötti képzőművészeti gyöngyszem mindent elárul az alany művészetekhez való viszonyáról. Az ismeretlen alkotó műremekén – ha minden igaz – Petőfi Sándor látható kackiás kis bajuszkával, az alkotást a Titói-érában szocialista naiv realizmusnak nevezhették volna, most pedig talán rámondható, hogy a stílus nemzeti naiv romantika. Így már érthető az írás minden mondata, hiszen az operett, a cirkusz, a népies nóták na meg a lakodalmas rock hathatja át az alany mindennapjait.
Szerintem ez az írás ennél többet nem érdemel!
Illusztráció (Pixabay)
