Ha valamit nagyon szeretek színházainkban a műélvezeten felül, az a sokszínűség. Egy-egy előadás kapcsán érezhetem magam valahol Európában, illetve itthon, egy korszerű, illetve egy időszerűséggel kacérkodó tradicionális teátrumi eseményen. Széles a paletta. Nem úgy a zenei élmények kínálatának esetében, melyek az európaiból, illetve a távolabbiakból, magyarul az egyetemesből vajmi keveset nyújtanak.

Pedig magas szintű zenei élmények befogadására alkalmas, csodálatos akusztikával rendelkező helyiségünk is van, a zsinagóga, ahol Isten megtapasztalása zenei úton az ember istenközelségének leírhatatlan örömöt szerző bizonyosságával ajándékozhatná meg az eldurvult, anyagiak bálványozásába bukott embert. A zenei tehetségeket sem nélkülözzük (a Junior Príma díjas Balázs-Piri Samu, a Görög nővérek stb.), csak éppen a komolyzenei műveltség nem feltételez kifizetődő pénzmennyiséggel rendelkező tevékenységet.

Színházaink egyelőre még győzik a versenyfutást a népszórakoztató gasztronómiai meg sportrendezvényekkel a cirkuszt és kenyeret viszonylatában – lásd Róma végnapjait –, nem mennyiségben, mert nem is az a dolguk, hanem minőségben.

Arannyá változtatni a közönséges fémeket

Az elmúlt bő tíz napban négy produkciót is láthattam, ami a több mint 2500 éves, szakralitásban fogant színművészet életrevalósága mellett tett hitet. Csak lehet VALAMI ebben a művészeti kifejezésformában, ami fenn- és megtartja őt az emberiség történetének egyre viharosabb, anyagiaktól igencsak megfertőződött évezredei során. Ez pedig a lelkiekben és szellemiekben Isten képére teremtett ember azon igyekezete, hogy megfeleljen a teremtésben kapott feladatának, ami az alkimisták kitartó, fáradhatatlan munkálkodásának is a célja volt: arannyá változtatni a közönséges fémeket, azaz kibontakoztatni a tárgyias világba teremtett emberben rejlő anyagidegen szellemi és lelki képességeket. Ilyen arany a művészetek mindegyike, a színjátszás is, amely mára óriási feladatot kapott: visszaállítani a tömegembert az Isten képére teremtettség állapotába. S hogy honnan indulva kell ezt a lépést megtenni, a Desiré fesztivál egyik legmegrázóbb, és leggyomorfelforgatóbb előadása, a Kultúrbrigád-Átrium (Budapest) Mefisztó című produkciója (Urbán András rendezése) minden kétséget kizáróan demonstrálta. Merthogy mi is a Gustaf Gründgens alteregójának, Höfgennek a világában élünk. Ezúttal azonban ez a tehetségtelen, tompaagyú, kisstílű Höfgenek világa.

Az időtálló produkció

Az első, kezdetleges kísérletek után – lásd Napfoltok – Vajdaságban, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának előadásában született meg a valóban első, ízig-vérig rockopera, melynek szövegét Gobby Fehér Gyula írta, zenéjét Lengyel Gábor álmodta meg, az előadást pedig Vicsek Károly állította színpadra. Negyven évvel ezelőtt tehát egy vajdasági magyar színtársulat is, azt is mondhatnám, megbirkózott ezzel a cseppet sem könnyű színpadi műfajjal. Annak ellenére, hogy szokás szerint égtájunk alatt sokan nem tudtak mit kezdeni ezzel a nagyvilágból „importált” zsánerrel, nem lehetett agyonhallgatni – mint, ismételten, sok mindennel ez történik itt mostanság –, országos siker lett. Az emlékezés újabban szintén nem tartozik a jelenkor erényei közé, így megesik, hogy elsőbbséget adunk olyan jelenségeknek, melyek egyszer már részei voltak világunknak, csak időközben elfelejtődtek (a Zenta, 1697 esete 2018-ban).

Nagy örömöt jelentett számomra, hogy a Népszínház előhívta a múltból a Zöld hajú lányt november 19-én. Bebizonyosodott, hogy az első rockoperánk minden tekintetben időtálló színházi produkció. Az egykori előadás alapján elkészített majd egyórás filmösszeállítást emlékkoncert követte, melyben Kotroba Júliát (Madár), Jónás Gabriellát (Éva) és Földi Lászlót (Béla) vastapssal üdvözölte a közönség. Az újvidéki Művészeti Akadémia harmadik évfolyamának hallgatói az egykori produkció egyik jelenetét vitték színre, megerősítvén azt, hogy a darab a 21. században is aktualitással bír. Megállja a helyét. Lélekemelő ünnep volt a rendezvény. Ahhoz, hogy a jelen értelmet kapjon, bizony szükség van a múlt ismeretére. A korunkban divatos „velünk kezdődik a történelem” hozzáállás előbb-utóbb megbosszulja magát, és az is hamar kiderül, hogy „meztelen a király”. Ahhoz, hogy valami hagyományozódhasson a jövő számára, értékteremtés kell, és nem önjelölt hatalom generálta kinyilatkoztatás.

A Zöld hajú lányra való emlékezés értékőrzés, mint ahogyan a kiadott programfüzet is az. A böjtre fogott négy vajdasági magyar színházunknak az utóbbi időkben ilyen jellegű kiadványra sem futja.

Ha nem akarjuk eltapostatni magunkat…

A nemzetközi/regionális kortárs színházi fesztivál, a Desiré a tizenharmadik esztendejébe lépett. Általános tudatvesztést generáló korunkban – emberi, nemzeti stb. – a látott előadások a könyörtelen valósággal való, halasztást nem tűrő szembenézésre szólítanak fel, a megfogalmazott mottó „a történelem és te” (The history and you) viszonylatában. Ha nem akarjuk eltapostatni magunkat a jelenkori világvéget generáló folyamatok révén, melyek értékpusztító és nem értékteremtő jellegűek, és amelyekben a szellem- és lélekpusztítás veri a díszlépést, akkor tenni kell valamit, változtatni kell a mostani állapoton, melyben az emberi mivoltot alapjaiban rombolja szét, gyalázza meg a globalizálódásba bonyolódó életvitel. Az általam látott két előadás két alapvető szituációval kapcsolatban tesz fel kérdéseket. Egyfelől a „hol van a haza?” (A kettőzött élet), másfelől az egyén és a művész felelőssége, illetve megmérettetése a történelmi és társadalmi elferdülések, értékrend-meghamisítások okozta káoszban a hatalomgyakorlás okán (Mefisztó). Aktualitása mellett szól az a tény is, hogy az Újvidéki Színház nemrég mutatta be Klaus Mann művének egyik lehetséges változatát.

A Janjić Danijela szövege alapján színre vitt A kettőzött élet a Schlachthaus Theater Bern, a Theater an der Winkelwiese Zürich, a Kosztolányi Dezső Színház meg a Qendra Multimedia Prishtina közös produkciója. Bernben mutatták be szeptember 9-én. A rendező Maike Lex volt. Az előadás, a többi között, választ keres arra a kérdésre, hogy hol is van az otthon, ha az ember elhagyni kényszerült a szülőföldjét, mint a darab egyik hőse, a gyermekkorában Svájcba érkezett Mila Maksimović. Látszólag úgy tűnik, Mila sikeres karrierje révén „otthonra lelt” az új környezetben, ám a háttérbe szorult/szorított gyermekkori emlékek egy pillanat alatt vulkánszerűen tűnnek elő a múltból egy kapott csomag által. Arra késztetik a lányt, hogy felkutassa az időközben szétesett egykori balkáni szülőföldjét. A többnyelvű előadás (szerb, magyar, német, angol) nélkülözi az albánt a színészcsere okán. Ebben eltér az ősbemutatótól. A szülőföld elhagyásával járó otthonvesztés, identitáskeresés nemcsak ma időszerű, de az volt az egész 20. században Közép-Kelet-Európában is: Trianon, németek, magyarok kitelepítése, lakosságcsere, Informbiro, vasfüggöny stb. Számomra azért volt különösen felkavaró és megrázó hatású az előadás, mert Nyíregyházán született Édesanyám révén gyermekként én is átéltem traumáit, s amikor 1953 után végre útlevelet kapott, mi ketten hazamentünk Krúdy városába, utána hazajöttünk Zomborba.

A kettőzött élet katartikus előadás volt. Az effajta valósággal való szembenézésre és általa az ember „megtisztult erkölcsi-lelki világba” való beemelésére csak egy színházi előadás képes.

Alföldi és a lányok

Durva és könyörtelen, időnként mélységes undort keltő világot keltett életre a színpadon Urbán András és Alföldi Róbert a lányokkal: Hartai Petrával, Huzella Júliával, Nagyabonyi Emesével, Péterfy Borival és Tornyi Ildikóval. Olyan világ volt ez, mint amilyenben élünk itt az új évezredben, illetve éltünk az egész huszadik században. Olyan immár ez a világ, amelyben csak kapkodva, fuldokolva jutunk tiszta levegőhöz. Ez tart még bennünket ideig-óráig életben. De csak addig élünk, amíg a madáchi üzenet első fél mondata irányítja életünket, cselekedeteinket az „Ember küzdj” szellemében. Én még bízva bízom a világmindenséget létrehozó és megtartó kozmikus törvényekben. De egyezem azzal, hogy az emberi lét értelme maga a küzdés. Aki viszont a küzdés helyett a megalkuvást választja, nem érdemel életet. Küzdés hiányában ugyanis zombilétbe süllyed a teremtmény.

A Kultúrbrigád-Átrium égisze alatt megvalósult előadás, a „kortárs kabaré egy részben” fő ihletője Klaus Mann Mefisztó című műve volt, és Mikó Csaba meg Kukk Zsófia átdolgozásában került bemutatásra, de alkotótársként Urbán András kézjegye is felismerhető a szövegben. Pozitív értelemben ugyanis visszaköszön szabadkai előadásának, a Csókos asszony lovagjának kíméletlen öniróniába fogant, magára vonatkoztatott könyörtelen őszintesége, ezúttal kibővítve mindenekelőtt Alföldi Róbertével, s ez hitelt érdemlően köti össze, egyenlíti ki Henrik Höfgen történetét a mai korban történőkkel. A hatalomhoz való dörgölőzés, a hatalom felé irányuló határtalan talpnyalás alapú alázat gyakorlása látványosan párosul a szolgalelkű meghunyászkodást kompenzálni igyekvő törekvéssel, mely csak a mások emberi méltóságába belegyalogolva érzi magát jól.

Ez az előadás brutálisabb, mint a negyven évvel ezelőtt készült Szabó István-féle Oscar-díjas film, merthogy a közben eltelt idő tett arról, hogy ma, 2021-ben nem lehet többé kesztyűs kézzel bánni az elállatiasodott, elbarbárosodott, teljes kilátástalanságba taszított mindennapok színpadi megjelenítésével. Az állapotokra adott művészi válasz nem lehet másmilyen, mint nyers és könyörtelen, ha kell, obszcén és trágár. A regnáló hatalom alázatos szolgáját nem lehet többé finomkodóan meglegyinteni már a színpadon sem. Hidegvérrel kell belerúgni, hátha észhez tér. A népi bölcsességgel élve: amilyen az adj isten, olyan a fogadj isten. És ezt teszi a Mefisztó előadás.

Egyértelmű üzenet

A Zentai Magyar Kamaraszínház ezúttal Hedry Mária Tündér Míra című színpadi játékát állította színpadra Krizsán Szilvia rendezésében, aki hozzáértően szűkítette le a sokszereplős darabot. Egy látványgazdag, gördülékeny, a mondanivalót illetően pedig egy egyértelmű üzenetet közvetítő előadást láthatott a nézősereg. Méghozzá a gyermekek számára könnyen fogyasztható, minőségi zenés produkció formájában. Ezúttal a színház színészeinek alkalmuk volt, úgy is mondhatnám, összművészeti produkcióban megmérettetni magukat. Verebes Judit, Székely Bea, Nešić Máté, Virág György, Szilágyi Áron és Dévai Zoltán jól vizsgázott a szöveg, az ének, a tánc, a színpadi mozgás viszonylatában.

Klemm Dávid zeneszerző a karakterek zenei megjelenítését nagy sikerrel oldotta meg. A parasztfiú esetében pl. népzenei elemek is felismerhetők a megjelenését előrejelző zenei kíséretben, illetve az általa előadott dalokban. Lodovicónak, a gonosz varázslónak agresszívebb zene dukált; Orsolyát, Tündér Rózsát, a kutat megszemélyesítő Székely Bea kiművelt, kedvességet generáló bársonyos hangja pedig nagyszerűen érvényesült a számára komponált dallamokon keresztül. A dalszövegeket Lénárd Róbert írta.

A klasszikus meseformát követő 21. századi tanmese jelmezeit, díszletét meg a bábokat Janovics Erika tervezte. A kizsákmányolt természet sivárságára asszociáló majdhogynem teljesen üres színpad, a virágba öltöztetett kút, valamint a természet erejét szimbolizáló bábóriások nagyon is egyértelmű üzenetet közvetítenek arra vonatkozóan, hogy mi fog történni, ha nem állítjuk le a természet könyörtelen kizsigerelését.

A Tündér Míra gyermekelőadás. DE nem csak az. Megszívlelendő figyelmeztetés arra vonatkozóan, mivé lesz világunk, ha továbbra is esztelenül megfosztjuk a Kék Bolygót életet adó kincseitől.

Nagyabonyi Emese (balról) az Urbán András által rendezett Mefisztóban (Fotó: desirefestival.eu)