Vukovár – egy város meggyilkolása címmel nyílt meg múlt pénteken, Vukovár elfoglalásának a 25. évfordulóján Srđan Veljović fotókiállítása az újvidéki Šok koridor 22 galériában. A kiállítás szervezői, az újvidéki Art klinika és a belgrádi Nők Feketében civil szervezetek szerint ez a kiállítás azt hozzá nyilvánosságra, amit Szerbia lakosságának nagy része nem akart és ma sem akar tudomásul venni: a vukovári bűntetteket. „A kiállítás az együttérzés, szolidaritás és a felelősség kinyilvánítása a vukovári bűntettek áldozatai iránt” – áll a kiállítás promóciós anyagában.
– A kiállítás arról szól, amit Szerbiában az emberek óriási többsége nem szeretne, soha nem is szeretett volna, és attól félek, soha nem is akar majd látni. Nem akarja elfogadni, hogy Szerbia felelőssége óriási volt Vukovár szétrombolásában, és a bíróság előtt senki sem felelt ezért, valamint a szerbiai köztudatban ez nem is létezik. Ez a kiállítás egy felhívás, hogy feltáruljon az, amit takargatunk, amit tagadunk, ezek pedig a vukovári bűntettek. A huszonötödik évfordulóján Vukovár meggyilkolásának tény, hogy e város a háborúban barbár módon elpusztított települések szimbólumává vált, sajnos a hágai törvényszék előtt senkit sem vontak felelősségre a vukovári „urbicid” vagy „kulturocid” miatt. Felelősségünk, hogy szolidaritást vállaljunk, és kitartsunk amellett, hogy Szerbia vállalja a felelősséget: ne csak a bíróság előtt, de politikai, kulturális, esztétikai és még sok más szinten is.
· Feltételezem, nem véletlen, hogy Újvidéken nyitották meg ezt a kiállítást, hiszen az újvidéki hadtest rettenetes szerepet vállalt Vukovár szétrombolásában.
– Igen, természetesen. De nagyon sok férfi vagy saját akaratából vagy arra kényszerítve a vukovári harctérre lett irányítva, és azt gondolom, hogy mindez óriási trauma a vajdaságiaknak, amiről mélyen hallgatnak. Ez a hallgatás egy transzgenerációs traumát idézhet elő, vagyis az elfojtott, elfelejtett, elfedett trauma átvivődik a következő generációra. Akárhová megyek is Vajdaságban, Vukovár említésekor mindenki összerezzen, legszívesebben elfordítanák a tekintetüket, és azt szeretnék, ne folytatódjon a beszélgetés. Azt gondolom, hogy a vajdasági fiatal nemzedék miatt ennek nem szabad megtörténnie. Ez nemcsak a katonai hatalom és a félkatonai alakulatok felelőssége, hanem a kulturális és politikai elité is. A vajdaságiak nagy hányada Miloševićre szavazott, és ezzel jóváhagyta a romboló hadműveletet. Elsőként Vukovár lerombolását, amivel meg lett gyilkolva az az eszme, hogy bármilyen jugoszláv együttélés lehetséges. Mi, akik a háború előtt is, és most is járunk Vukovárra, tudjuk, hogy a volt Jugoszlávia területén mit jelentett ez a város a munkásmozgalmak, a női mozgalmak, a multietnikus élet terén, azért mert a vukováriak generációkon keresztül inkább Belgrád, mint Zágráb felé orientálódtak. A háború kezdete előtt a legbátrabb megmozdulás Jugoszlávia megmentéséért a vukovári munkásnők tüntetése volt. Egyébként, pont amiatt, amilyen volt, kellett Vukovárt elpusztítani.
· Az a benyomásom, hogy az a generáció, amelyik nem emlékszik Vukovár szétrombolására, nem is utazik Horvátországba, amely mindössze negyven kilométerre húzódik Újvidéktől, Vukovár pedig hetven kilométerre. Mintha úgy élnék meg azt a térséget, amelyet nem kell meglátogatni. Hogyan magyarázható ez?
– Hát nincs, akitől halljanak róla. Egyszerűen nincs egyetlen pont sem, amelyben említődik Vukovár. Ez kizárólag a személyes emlékezet és tudás része, és ahhoz, hogy ez nyilvános ténnyé váljon, akár száz év is eltelhet. A köztes időszakban pedig generációk élnek a hazugság, a félrevezetés fogságában, és egy óriási érzelmi igazságtalanságban, hiszen mindezt lehetetlen elnyomni, elfeledni vagy elfordítani a tekintetet róla. Számomra nehéz és kellemetlen dolog, hogy Vajdaság nem rója le kegyeletét Vukovár emléke előtt, amelyhez kulturálisan, esztétikai szinten, érzelmileg nagyon közel áll. Úgy gondolom, hogy a következő generációknak meg kell tenniük ezt saját méltóságuk és önértékelésük miatt, ha már a szüleiket nem a lelkiismeretük vezérelte. Viszont még egy dolog nyugtalanít. A nevünkben elkövetett bűntény elfeledtével egy időben az ellenállásról is megfeledkezünk. Ez is igazságtalanság, hiszen Vajdaság volt a gócpontja a háborúellenes és a kényszerű mobilizáció elleni polgári elégedetlenségnek. Felemelte a szavát az etnikai tisztogatások ellen, a kényszerű mozgósítások ellen. Az lenne az igazságos, ha egyaránt szó esne mindkét dologról: hogy beszéljünk a bűntényekről is, de az ellenállásról is, mert ebben találhatjuk meg a támaszt, az erőt. Az én óriási adósságom, hogy soha se felejtsem el, hogy a vajdasági városok és falvak polgárai kollektíven léptek fel a kényszerű katonai mozgósítások ellen, mint a béke ellen elkövetett legnagyobb bűn ellen.
(Szerző: Dinko Gruhonjić – autonomija.info)
(Fotó: Tanjug)
