Húzós volt az elmúlt néhány hét vajdasági magyarként. Egyfelől ott van a magyarországi parlamenti választás, ami sokunkat érint kettős állampolgárságunk révén, másfelől itt vannak a szerbiai furcsa választások (egyfelől a köztársasági elnökválasztás, másfelől az előrehozott parlamenti választás, ráadásként a belgrádi helyhatósági megmérettetés – talán az egyetlen, ami valamivel kevésbé érint bennünket), s ha mindez nem lenne elég, van itt egy háború is Európában, amely elvileg távolinak tűnik ugyan, mégis igencsak nagy hatással van (és még inkább: nagy hatással lesz) az életünkre.

Mindez olyan mennyiségben, olyan intenzitással ömlött ránk az utóbbi időben, ami finoman szólva is túl soknak tekinthető.

Márpedig még néhány napig bírni kell.

Mostanra az emberek jelentős hányada eldöntötte, kire szavaz a köztársasági elnökválasztáson, és kinek a listáját támogatja a szerb parlamenti megmérettetésen. Voltak pártok, koalíciók, amelyek megpróbáltak értékalapon programokat írni, azokat bemutatni, érvelni és támogatást szerezni. A hatalmon lévő koalíció pártjai ilyesmire nem pazarolták az energiáikat: megnyitottak, bemutattak, avattak, az elért eredményeket méltatták. A hatalmi koalíció magyar pártja, a Vajdasági Magyar Szövetség nem bízta a véletlenre a dolgokat, elnöke térdig lejárta a lábát az utóbbi hetekben, szinte mindenütt egy-egy prominens anyaországi politikussal tűnt fel (akiket eddig még mutatóban sem láttunk, tegyük hozzá némi malíciával), harsogta, hogy kire kell szavazni az egyik, és kire a másik országban. A párt és néhány elöljárója igazán odatette magát, azonban úgy tűnik, ők maguk sem nagyon bíznak saját meggyőző képességükben, különben nem folyamodtak volna ahhoz a finoman szólva is vitatható megoldáshoz, amelynek segítségével a lehető legnagyobb mértékben igyekeztek elkerülni azt a „veszélyt”, hogy a polgár a szavazatát saját legjobb belátása szerint, a saját kezével adja le, a magyarországi levélszavazáson legalábbis. A szerbiai voksoláson nem tudjék ezt megoldani, de nagy baj nincs, majd megoldja a koalíciós partner, a kifinomultnak ugyancsak nem nevezhető eszközökkel.

A pálya a hatalmon lévőknek kedvez mindkét országban. És nem kicsit. Övék a média (a többségi és kisebbségi egyaránt), övék a lehetőség, hogy szalagokat vágjanak át, betonkockákat helyezzenek el és ünnepi beszédeket mondjanak. Olyannyira, hogy a vajdasági magyar média egy jelentős részében (a nemzeti tanácsunk által alapítottban, természetesen) szinte nem is kapott más bemutatkozási lehetőséget, ha mégis, az annyira rövidre volt szabva, hogy (némi túlzással) a jelölt a saját nevét és az őt jelölő szervezet megnevezését ismertethette. Programok ütköztetéséről, vitákról, többpárti fórumokról a vajdasági magyar szavazó nem is álmodhatott. Úri huncutságnak is kezdi tartani már, olyasminek, amit a „züllött Nyugaton” még csinálnak a politikusok, pedig ott is mennyivel egyszerűbb lenne, ha valaki szépen megmondaná, mi merre hány méter, aztán le lenne tudva ennek a „demokratikus bohóckodásnak” a gondja.

A magyarországi médiaállapotokról ékesen elmond mindent, hogy a közszolgálati csatornán (az M1-en, ha valakinek nem lenne világos) az ellenzéki jelöltek összesen öt percet kaptak a programjuk bemutatására. Négy év alatt összesen öt percet. A kereskedelmi tévék többségénél még ennyit sem. Sőt, van olyan kereskedelmi csatorna, amelynek teljes hírszerkesztő stábja videóban mondja el, hogy bizony, ugyanarra az egy emberre szavaz (ami egyébként értelmezhetetlen, Magyarországon nem egyének, hanem választási listák versengenek…).

A szerb közszolgálati média legalább megpróbált feladatához híven viszonyulni a választási kampányhoz – és már ez is dicséretesnek nevezhető ebben a furcsára formálódott közegben, ahol már-már bűnelkövetőként, felforgatóként tekintenek az ellenzéki politikusokra.

Tisztázzunk valamit: a jelenleg hatalmon lévők voltak már ellenzékben. És bármilyen furcsa, hihetetlen, értelmezhetetlen, egyszer lesznek is. Nem biztos, hogy április 4-től. De egyszer lesznek. Ez a világ rendje olyan országokban, ahol polgárok döntik el szabad választásokon, hogy ki vezesse az országot a következő négy évben. És igen, megesik, hogy a polgárok több egymást követő választáson ugyanannak a formációnak szavaznak bizalmat. Ezt el kell fogadni. Akkor is, ha nem feltétlenül esik egybe a (politikai) többség választásokon kinyilvánított akarata a (politikai) kisebbség akaratával.

Ahogyan azt is el kell fogadni, hogy ezek a formációk, pártok, politikusok nem valami isteni gondviselésnek köszönhetően kerülnek hatalomra, tehát nem is annak köszönhetően fognak onnan távozni. Most vagy négy vagy nyolc év múlva.

Most talán egy kicsit fontosabb is, mint általában, hogy kit választunk, mert itt van egy háború, amelynek hosszáról fogalmunk sincs, de amelynek következményeit már így, négy hét után is érezzük. És érezni fogjuk, az idő múlásával egyre jobban. Üzemanyagban, élelmiszerben, számítógépes alkatrészekben, műtrágyaárakban – hogy csak a pénzzel kifejezhető dolgokat soroljuk, ezúttal szándékosan nem ejtve szót a háború értelmetlenségéről és borzalmáról.

Nem mindegy, hogy akiket megválasztunk, melyik oldalhoz húznak. Nem mindegy, hogy a világnak ahhoz a részéhez akarnak-e tartozni a megválasztandó politikusok, akik segítségre számíthatnak másoktól, vagy ahhoz, amelyik éppen páriává válik a nagypolitikában. Ez (az erkölcsin túl) nagyon fontos anyagi érdekünk is.

Nem mondhatjuk, hogy mindehhez nincs közünk.

Illetve dehogynem.

Csak akkor a következő négy évben ne tessék panaszkodni sem az árakra, sem a fizetésekre, sem a korrupt politikusokra, sem arra, hogy csak pártkönyvecskével lehet munkához jutni, sem arra, hogy a kábelszolgáltató által felkínált csatornákon nem lehet focivébét nézni, sem arra, hogy anyanyelvünket megerőszakoló módon kapjuk kézhez az okmányainkat, sem arra, hogy a külföldön élő gyerekeket csak karácsonykor meg a nyári szünetben látják a szülők, sem arra, hogy az unokák meg sem ismerik a nagyszülőket.

Mert ez is egy választás. És ezzel nem árt tisztában lenni, amikor vasárnap nem lesz kedve az embernek kimozdulni a szavazóhelyig.