Mindig nagy örömömre szolgál egy-egy színházi előadás, lett légyen szó bármely izmushoz, stílusirányhoz tartozóról: hagyományokra épülőről, szemet kápráztató látványról, esetleg dísztelen színpadon megjelenített emberi gondolatokat közvetítő, netán mítoszok képi világát megidéző színpadi megnyilvánulásról. Csak egy a lényeg: szólítson meg!
Ugyanis ez az egyetlen művészi kifejezési forma, ami egyszeri és megismételhetetlen pillanatok hordozója, még akkor is, ha ugyanarról az előadásról van szó, csakhogy az időpont nem azonos. Hiszen egy adott pillanatban történő, megismételhetetlen jelenvalóság minden egyes produkció az itt és most kontextusában. Ezért élte túl az évezredeket, s azok összes buktatóit. S ebben közrejátszott/közrejátszik ma is az, hogy az emberek mindig igényelni fogják a pillanatban felvillanó, mítoszi titkokat rejtő varázslattal való találkozás élményének lehetőségét. Az ilyen pillanatok adta kilátással pedig csak a misztériumjátékok utódja, a színházi előadás rendelkezik.
Többször írtam arról, hogy milyen kivételes helyzetben van ez a mi kis, egyre fogyó közösségünk, hiszen négy magyar nyelvű színháza van, meg a gyermekszínház. Ezek révén a nagyvilág számos színpadi kifejezésformája, úgy is mondhatnám, házhoz jön. S ebben nem kis szerepe van a Kosztolányi Dezső Színház keretei között évenként megrendezendő Desiré-fesztiválnak meg az Újvidéki Színház által ugyancsak évenként megszervezendő nemzetközi jellegű, kisebbségi színházak találkozójának. Viszont sajnálattal kell megállapítani azt a tényt, hogy a népszínházi jelleget, ami magába foglalja a nemzeti jelleget is, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának kellene kifejezésre juttatnia, márpedig pont ez a folyamat kezd ellaposodni, megkopni. Egyre gyakrabban bonyolódik kísérletekbe a társulat a mindenáron másságra való törekvésben az uniformizálódás folyamatát erősítve, megfeledkezvén a vajdasági magyar nyelvű színjátszás alapfeladatáról, amibe, a magyarságtudat erősítése szempontjából, benne foglaltatik nemcsak a hagyományápolás és -őrzés, hanem a korszerűsítés is, illetve a hagyományok megújítására való törekvés. Ezt pedig nem szabad figyelmen kívül hagyni!
Az öröm forrása, mely a bevezető mondatokat ihlette, a Népszínházban a múlt héten megtartott két színészi vizsgaelőadás volt. A mestervizsgának „elkeresztelt” két színpadi produkcióval Magyar Zsófia és Budinčević Krisztián lépett a világot jelentő deszkákra. A színészi mesterség elsajátításának rejtelmeiből László Sándor osztályvezető tanár készítette fel négy éven át őket, a mestervizsgát értékelő bizottság elnöke pedig Hernyák György volt.
A darabválasztás meg a kivitelezés mikéntje elsősorban a vizsgázó feladatai közé tartozott, a felkészülésben pedig, ha szükség volt rá, igény szerint az idősebb kollégák segítettek.
Magyar Zsófia Margaret Atwood A szolgálólány meséje című regényfolyamának színpadi adaptációjából készített monodrámát, míg Budinčević Krisztián Eberhard Streul A kellékes című monodrámáját választotta Parti Nagy Lajos átdolgozásában és sziporkázó fordításában. Az előbbi a fantázia és valóság megrendítő váltakozásában kifejezésre jutó, drámaiságot hangsúlyozó színpadi játékot feltételezett, míg az utóbbi a parádés, ötletdús színpadi jelenlétre adott lehetőséget.
Budinčević Krisztián Eberhard Streul A kellékes című monodrámáját választotta Parti Nagy Lajos átdolgozásában és sziporkázó fordításában (Fotó: Szabadkai Népszínház Magyar Társulata – Facebook)
A Népszínház színpadán bemutatott két monodráma tartalomgazdag és kivitelezésében sokszínű színészi játékot hívott életre.
Magyar Zsófia tolmácsolásában a valóság és fantázia mezsgyéjén egyensúlyozó, drámaiságot fokozó váltások határai ugyan néha egybemosódtak (mellesleg ez a legnehezebben megoldható színészi feladatok egyike!), de az alapszituáció generálta üzenetközvetítéssel nem maradt adós a produkció. Annak ellenére, hogy A szolgálólány meséje című összeállítás témájának körülményei mára már távol állnak tőlünk, a megalázottság, a kiszolgáltatottság tényének aktualitásához nem fér kétség, az továbbra is megoldatlan társadalmi problémaként jelentkezik a mindennapjainkban.
Budinčević Krisztián színpadi kellékese, úgy is mondhatnám, telitalálat volt. Mértéktartó színpadi játékával sikerült kikerülnie mindazokat a buktatókat – mint pl. a túlpörgés –, amelyek állandó veszélyt jelentenek a vígjátéki produkciók esetében. Túlzásmentes, szinte koreográfiai pontossággal megtervezett színpadi mozgása biztosította számára minden pillanatban a színpadi jelenlétet, ami minden színházi produkció első számú követelménye a színészi játék tekintetében. Bohóckodásnak, ripacskodásnak nyoma sem volt a produkcióban, s agyoncsépelt színészi gegekkel sem próbálta nevetésre hangolni a közönséget a pályakezdő színész. Jó volt hallani a nézőtéren felcsendülő önfeledt nevetést, ami végigkísérte az egész előadást.
Reményt adó ünnep volt a két fiatal vizsgaelőadása. Isten hozta őket a szabadkai színpadon!
Káich Katalin
Magyar Zsófia Margaret Atwood A szolgálólány meséje című regényfolyamának színpadi adaptációjából készített monodrámát (Fotó: Szabadkai Népszínház Magyar Társulata – Facebook)
