Még egy nap, és már vége is lesz: kedden, augusztus 15-én este, vagy talán inkább szerdán hajnalban, az utolsó utáni italkimérés bezárásával és elbontásával véget ér az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, amely tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítottuk fel (s poroljuk le…), de folytatjuk is immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

„Majd jött a tíznapos szlovéniai háború 1991 nyarán. Ez a legkorábbi emlékem a balkáni háborúról. Szüleimmel, testvéremmel ültünk a tévé előtt és nem akartuk elhinni, hogy ez megtörténhet. De megtörtént és attól a pillanattól kezdve minden megváltozott. Kezdetben csak a szerbek és a magyarok kezdtek elszigetelődni egymástól, majd később még nagyobb szeparáció következett be a hirtelen gombamód szaporodó politikai pártok miatt. De nem szeretném túlpolitizálni a mondandómat, csak azt szerettem volna ezzel érzékeltetni, hogy gyerekként, nem ismerve az előzményeket, egyik pillanatról a másikra kerültem egy, az ideális látszatát keltő világból egy másikba, ahol a különböző politikai csoportosulások hatalmi helyzete szabta meg a lehetőségeket” – mondta el Tóbiás Krisztián, az alapvetően csókai, de már évek óta Magyarországon, Balatonfüreden élő, 1978-ban született vajdasági magyar költő, abban az interjúban, amelyet 2012 nyarán készítettem vele a Perspektívák című budapesti internetes lap számára.

 

Mi épp akkor érkeztünk haza a családdal – mert nálunk ez már évek óta családi program – Sopronból, a VOLT Fesztiválról (2012. június 27. és 30.), és már másnap, július 1-én megjelent az itt idézett, Apróságok, amelyek másnak talán fel sem tűnnek címmel publikált interjú a budapesti Szubjektív Értékek Alapítvány által üzemeltetett, nem sokkal korábban, még az év tavaszán indított Perspektívák című honlapon. S habár ekkor már javában az aktuális esztendei Sziget Fesztiválra (2012. augusztus 5-13.) készülődtünk, egy gyors visszapillantással még mindig egy korábbi eseménnyel, a 83. Ünnepi Könyvhéttel (2012. június 7-11.) foglalkoztam az akkor leadott írásomban, ugyanis a portálon korábban már részletesen bemutatott szerzőnek épp abban az évben jelent meg a zentai zEtna könyvkiadó gondozásában – s ha jól számolok, sorrendben immár a harmadik – Túliratok című kötete. És bizony, jellegéből, külsőségeiből, de forgatagából adódóan is, a maga módján igenis fesztivál a könyvhét is

 

Lucapogácsa

 

Lőrincz Marci barátom pedig, a Perspektívák szerkesztője, a Szubjektív Értékek Alapítvány egyik vezetője azt kérte a munkatársaitól, hogy készítsünk anyagokat lehetőleg minden olyan rendezvényről, amelyen megfordulunk, s írásainkban elsősorban azokat a részleteket, momentumokat domborítsuk ki, amelyek olyan személyekhez, egyéniségekhez kötődnek, akik ilyen vagy olyan okok miatt külföldről települtek át Magyarországra, tehát a magyar közjogi viszonyok szerint bevándorlónak minősülnek. Ezért is írtam korábban célzatosan, a VOLT Fesztiválról készült beszámolómban az Erdélyből érkezett Maszkuráról, és zenekaráról, a Tücsökrajról is… De a Sziget Fesztiválnak is voltak bőséggel ilyen fellépői. A könyvhét azonban gazdagon kínált az internetes portál témájába, koncepciójába beleillő lehetőséget…

A felvázolt kritériumoknak pedig Tóbiás Krisztián is maximálisan megfelelt. A fentiekhez kapcsolódva tettem hát fel az interjúban a következő kérdést:

„– Okozott mindez valamiféle törést benned?

– Szándékosan nem beszélek pártokról, és főleg azt szeretném kerülni, hogy egyfajta magyar-szerb kontextusba helyezze bárki is mindezt, mert ebben az »új világrendben« már nem lehet jóra és rosszra, feketére és fehérre felosztani az ideológiákat, mindenkinek akkor jó, amikor rá kerül a sor. És akkor most térjünk rá konkrétan a lehetőségekre. Egyszerű munkáscsaládban nőttem fel, szüleim nem voltak sem A párt, és később semmilyen más párt tagjai, tehát úgymond mindenféle hátszél nélkül kezdtem írással foglalkozni. Szándékosan nem mondok irodalmat, mert az olyan komolyan hangzik, és én ezt nem akarom annyira komolyan venni. Az első verseskötet, amely a kezembe került, a vajdasági költők gyermekverseinek antológiája, a Messzike volt. Tehát a kötelező Petőfi- és Arany-versek mellett elég korán Tolnai Ottót, Fehér Kálmánt, Utasi Máriát olvastam, és természetesnek tűnt, hogy a felezőnyolcason túl is van költészet. Úgy gondolom, hogy nekem abban az időben lehetőségként elég volt annyi, hogy a lucapogácsából összegyűjtött aprópénzen két táska könyvet tudtam venni.”

 

Három akkord

 

Az interjúban Tolnai Ottó, Fehér Kálmán és Utasi Mária nevét említette Tóbiás Krisztián a Messzike (Jugoszláviai magyar költők gyermekversei, Versek éve 1978, a Forum Könyvkiadó, a Híd folyóirat, a Jó Pajtás gyermeklap, a Forum Nyomda és a Lapterjesztő TMASZ közös kiadása, Újvidék, 1979.) című antológiából, de ne legyünk igazságtalanok, hiszen a kötet szerzői közt volt még rajtuk kívül Kalapáti Ferenc, Vass Éva, Túri Gábor, Szűgyi Zoltán, Tari István, Csorba Béla, Fülöp Gábor, Lábadi Károly, Böndör Pál, Balogh István, Sinkovits Péter, Jung Károly, Brasnyó István, Ladik Katalin, Loboda Gábor, Cs. Simon István, Domonkos István, Tóth Ferenc, Torok Csaba, Deák Ferenc, Holti Mária, Gulyás József, Molcer Mátyás, Szűcs Imre, Varjú György, Fehér Ferenc, Kopeczky László, Pap József, Urbán János és Berki Ilona is – a tartalomjegyzék sorrendjében. A kötethez pedig Bányai János írt utószót, amelyben felfejtette a Messzike szó jelentését.

Ugyanez a kötet gyermekkoromban nekem is az egyik meghatározó olvasmányélményem volt. S mindennek az emlékét pedig Tóbiás Krisztán magával vitte Balatonfüredre is, ahol később letelepedett.

Ha közvetett módon is, de ezt a témát érintette a következő kérdésem:

„– Indulásod nagyrészt a legnehezebb időszakra esett, amikor jelentősen beszűkültek a publikációs lehetőségek Vajdaságban magyar nyelven. Milyen perspektívák álltak előtted, hol tudtál megjelenni?

– Középiskolás koromban, az első osztály végén szervezték meg Szabadkán az első Kosztolányi Dezső irodalmi tábort, ahová azért jelentkeztem, mert egy barátom rábeszélt, hogy menjünk el két hétre Szabadkára bulizni. Végül ő otthon maradt, én elmentem. Ott a tábor egyik szervezője, Mihályi Katalin fogta az egyik írásomat, és elvitte a vajdasági ifjúsági folyóirat, a Képes Ifjúság főszerkesztőjéhez, és az írás a szeptemberi számban meg is jelent. Ennyi a történet. Hogy hol tudtam volna megjelenni, hol nem, arról fogalmam sincs. Lehet, hogy van, aki meg tudja magyarázni, hogy miért ír. Én nem. Nem azért, mert nyomtatásban szeretném viszontlátni az írásaimat, nem azért, mert a gondolataimat szeretném másokkal megosztani, nem azért, mert ebből akarok megélni… Nem tudom, az írással annak idején és most sincsenek terveim. Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy mivel nem kerestem publikációs lehetőségeket, nem is tudom, hogy milyenek lettek volna. Abban az időben én nem beszűkülő lehetőségeket láttam, inkább az volt a helyzet, hogy ha adódott egy lehetőség, akkor éltem vele.

– Sok minden mással is foglalkoztál, színházzal és zenével is. Mi lett mindezzel? Vannak még ilyen projektumait, terveid, ötleteid?

– Nem szeretek különálló művészeti ágakról beszélni. Mondhatnám, hogy minden mindennel összefügg. Számomra a művészeti ágak csak kifejezési formák, és az egy áldott nagy szerencse, hogy lehetőségem van válogatni, hogy mit hogyan tudok a legjobban kifejezni. A zenével kezdődött minden. A gyerekszoba fala tele volt ragasztva mindenféle poszterekkel, és a bátyámmal sokszor játszottuk azt, hogy ő feltett egy bakelitet, nekem meg ki kellett találnom, hogy melyik poszteren van az együttes. Később, amikor serdülni kezdtem, láttam egy filmet Elvis Presley életéről, és gyorsan konstatáltam, hogy ha megtanulok három akkordot, akkor nem lesznek csajozási gondjaim. Hát megtanultam azt a három akkordot, majd még hármat, és lassan előkerültek a zeneelméleti szakkönyvek stb. Az 1999-es NATO-bombázások idején az esti áramszüneteket én már arra használtam, hogy verseket zenésítsek meg. Természetesen azt hittem, hogy feltaláltam a spanyolviaszt, csak később hallottam a Kalákáról, Sebő Ferencről és a többiekről. Ekkor ismét Mihályi Katalin szervezett nekem egy koncertet Csantavéren, és a következő nyáron már meghívást kaptam a Tanyaszínházba, mint zenész. És ekkor jött a színház. Végignézhettem, hogy a nyomtatott papírból miként lesz élő, eleven valóság. A következő évben már a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjére jelentkeztem a József Attila Szabad ötletek jegyzéke című írásából készült monodrámával. A legjobb rendezésért és a legjobb férfi főszerepért járó díj után egyértelmű volt, hogy a Színművészeti Akadémián folytatom a tanulmányaimat. Időközben egyre fokozódott a gazdasági helyzet és két év után már nem tudtuk tovább fenntartani az újvidéki albérletemet, és nem tudtuk fizetni az egyéb költségeket, ezért otthagytam az akadémiát. Terveim nincsenek, harmincon túl az ember már ne tervezzen, hanem csináljon valamit.”

 

Szamóca szövegkönyve

 

A Perspektívák honlapján ezekben a napokban jelent meg az afrikai Babalola Hakeem interjúja Nekem előny, hogy kitűnök a tömegből címmel, amelyet a dominikai és amerikai kettős állampolgárságú Kasai Jnofinn zenei producerrel, zenésszel és üzletemberrel készített, aki ekkor már tizenkét éve élt Magyarországon. Buddha sem eszik jobbat címmel pedig Lőrincz Marcell a Tom Yumról, vagyis a Pesten élő thai emberek kedvenc vendéglőjéről írt. Mondom mindezt csak azért, hogy érzékeltessem azt a közeget, szövegkörnyezetet is, amelybe interjúnk révén belecsöppentünk ekkor Tóbiás Krisztiánnal. Beszélgetésünk folytatásában a Túliratok szerzőjét az áttelepülésének körülményeiről kérdeztem:

„– Mikor és hogyan kerültél Magyarországra? Mi volt az a legfontosabb tényező, ami miatt úgy döntöttél, hogy áttelepülsz és itt kezdesz »új életet«?

– A kötelező katonai szolgálat után próbáltam munkát keresni, de nem sok lehetőség volt, ahol pedig akadt volna, ott nem vettek komolyan. Nem tudták elképzelni, hogy az, akiről eddig az újságban olvastak, most egy konzervgyárban szeretne dolgozni. Emellett még a – ki tudja hányadik – nagy szerelmemmel történt szakításom is közrejátszott abban, hogy elgondolkodjak azon, hogy talán valahol külföldön kellene szerencsét próbálnom egy időre. Én nem áttelepülni akartam, nem új életet kezdeni, csak egy kis időre új környezetbe kerülni. Huszonévesen én még nem akartam semmilyen életet kezdeni, élni szerettem volna, megtapasztalni minél több mindent, és közben jól érezni magam. Veszprémben, Szegi Júlia, a Vajdaságból áttelepült magyartanárnő segítségével sikerült munkát találnom a kórházban, ahol először a baleseti sebészet intenzív osztályán, majd később a szeptikus részlegen dolgoztam, mint segédápoló. Gyorsan tudatosult bennem, hogy ismét szerencsém volt. Bozsik Péter, Fenyvesi Ottó és még sokan mások, vajdaságiak közé kerültem. Valójában azok közé, akik, ha nem alakult volna ki az ismert balkáni helyzet, irodalmi szempontból a közvetlen elődeim, példaképeim lehettek volna. Én szeretem a folytonosságot, azt a változást, amelyben tudom, hogy honnan jövünk, hol tartunk, és ez a vajdasági irodalomból hiányzott. Nem mondok újat azzal, hogy az egykoron független értelmiség vagy beállt a politikai mókuskerékbe – merem remélni, hogy csak egzisztenciális okokból –, vagy elhallgattatták, vagy emigrált. Veszprémben tehát sikerült olyan alkotók közé kerülnöm, akiktől tanulhattam, és akik segítségével többé válhattam. Másfél év után munkát kaptam a zalaegerszegi Hevesi Sándor színházban, és egy évadot végigdolgoztam Bereményi Gézával, Eperjes Károllyal és még sok más fantasztikus színésszel, rendezővel. Amikor a szakmai fanatizmus szóba kerül, mindig Szamócát[1] szoktam emlegetni, amint sétál Zalaegerszeg utcáin és közben a szövegkönyvét olvassa, fel se néz. Ezek olyan apróságok, amelyek másnak talán fel sem tűnnek.

– Bozsik Péter és Fenyvesi Ottó nevét említetted. Ők ketten az egykori, régi újvidéki Új Symposion folyóirat vezéregyéniségei voltak, majd Veszprémben letelepedve ennek folytatásaként hozták létre az EX Symposion című lapot, amelyikkel ti is kapcsoltban állsz. Mit jelent a számodra az EX , hogyan jött létre ez az együttműködés?

– Kapcsolatom az EX Symposionnal még Veszprémbe érkezésemkor kezdett kialakulni, majd miután Zalaegerszegről Alsóörsre költöztem, először a lap tördelője, majd ezzel együtt a grafikai szerkesztője, és végül felelős szerkesztője lettem. Ez viszont egy kicsit háttérbe szorította az írást. Mire végigverekedtem magam a lap működéséhez szükséges pályázatokon, elment a kedvem az írástól. Valójában nemrég, egy szakmai önéletrajz összeállításakor tudatosult bennem, hogy minden vagy előtte, vagy utána történt” – idáig jutottam hát most második nekifutásban. (Az interjú továbbra is teljes terjedelmében elérhető a Szubjektív Értékek Alapítvány által üzemeltetett honlapon, a http://perspektivak.blog.hu/2012/07/01/aprosagok_amelyek_masnak_talan_fel_sem_tunnek internetes címen, ajánlom hát – addig is! – mindenkinek szíves figyelmébe…)

 

Apróságok, amelyek másnak talán fel sem tűnnek

Az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg Tóbiás Krisztián, a délvidéki magyar irodalom fiatalabb nemzedékéhez tartozó költő sorrendben harmadik kötete. A bánsági Csókán született szerző már évek óta Balatonfüreden él, az EX Symposion szerkesztője volt, de emellett egy saját vállalkozást is működtet. Munkát keresve érkezett Magyarországra, és már épp arra készült, hogy hazatelepedjen, amikor egy szerelem mégis itt tartotta.

 

Így hát a folytatás is innen remélhető…

 

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2014. október 20-i számában

 

_____________

[1] Szamóca – ez Eperjes Károly közismert beceneve (szpa megj.)