A mennyország kapuja nyitva állt mindenki előtt, korra, nemre és bőrszínre való tekintet nélkül, a beléptetés is alig néhány percet vett igénybe. Ráadásul az anyagi helyzettől sem függtünk, ugyanis a hetijegy annyiba került, mint más rendes helyen egyetlen koncertbelépő. A kerítésen belül aztán már alapos műfaji megkülönböztetésben részesült a gyanútlan látogató, hiszen nem kevesebb, mint 21 külföldi és 80 hazai rock-banda előadását kellett „végigszenvednie”. A Holt-Duna és az élő Duna között elterülő gyönyörűséges Szalki-sziget immár harmadik alkalommal adott otthont a hosszú hajú, fekete pólós és bakancsos tagokból álló, legalább hatezres családnak, akiket egyébként a kívülállók rock-őrülteknek is szoktak nevezni. A nyílt, baráti hangulat és a paradicsomi környezet mellett az idén még az időjárás is kedvezett, legalábbis azoknak, akik nem szeretnek esténként vacogni a sátrukban, vagy fejükre húzott esőkabát alól hallgatni a testet-lelket megremegtető koncerteket.
A szervezők a közlekedést is tökéletesen biztosították. Vonattal 50 százalékos kedvezménnyel utazhattunk Magyarország bármely pontjáról, a vasútállomásról pedig gyakori buszjárat repített közvetlenül a tetthelyre. Talán még fel is hajózhattam volna a Tiszavidékről Titelen keresztül egy alkalmi teherjárattal, mégis inkább a manapság legegyszerűbb szállítási módot választottam: az internetes utasközvetítőn találtam rá Miss Szibire, és nem bántam meg, a rocker lány ugyanis egyaránt kitűnően vezet és gitározik. Az előbbiről meggyőződtem, az utóbbit meg elhittem neki.
– Jössz úszni egyet?
– Nem, de visszafelé jövet hozz egy sört!
Azt nem állítom, hogy ez volt a jellemző párbeszéd a délelőtti ébredezés óráiban, de elhangzott. Az ideális helyszínhez hozzátartozott a tágas fürdőszoba, vagyis a festői strand is. A déli forróságban bizony gyógyírként hatott a kellemes, tiszta víz, amit csakis fürdésre használtunk, az előtte és utána elfogyasztott hideg sör pedig lehet, hogy butít és nyomorba dönt, de mindenesetre életet ment. Vele még az úszás is könnyebben megy, hiszen kedvenc középiskolai tantárgyunkból tudjuk, hogy az alkohol fajsúlya kisebb, mint a vízé.
Mindjárt az első napon megrázó élményt nyújtott az Amorphis, különösen a mélynyomó hangfalak közelében. Különben el sem hittem volna, hogy Tomi Joutsen ennyire csodálatosan és változatosan tud élőben is énekelni, ha nem 10 méter távolságból győződhetek meg minderről. Ahogy mondani szokás: mélyen hörgő hangjában jóval több a dörmögés, mint egy egész doboz Mackó sajtban. Ezek a finn legények egyébként nevükkel ellentétben igen kigyúrtak, a reflektorfényben a legjobb formájukat hozták, emellett csak jó és jobb szerzeményeik vannak, és az itt bemutatott nem túl hosszú műsorban csakis a legjobbak kaptak helyet. Legalább is nekem rövidnek tűnt, mert legszívesebben még egy álló napig itt álltam volna teljesen elvarázsolva.
A Dalriada népes gárdája hangulatos közönségtalálkozót tartott. Nagy megelégedésemre még mindig élénken emlékeznek az eddigi két zentai fellépésükre. Mivel a fő dalszerző kedvence az Amorphis együttes, nem csoda, hogy a nagy ideálokat néhány órával megelőzően színvonalas műsorral léptek fel a Nagyszínpadon, és Ficzek András hangja időnként mélyebb tónusokba merült, sőt Binder Laura is jóízű károgásra vetemedett az előadók és közönség által egyaránt kedvelt Hajdútáncban.
Egy rendkívül találó ötletnek köszönhetően ezúttal mindkét szabadtéri zajforrás a Nagyszínpad nevet kapta. Ezáltal a vajdasági bús-metál zenekar, a Nevergreen is eme rangos emelvényre léphetett fel a harmadik napon. Igaz, a 18:40 nem túl kedvező időpont a kezdéshez, ennek ellenére szépen megtelt a nézőtér, viszonzásul Bob Macura még a hangfekvésével is az irántunk érzett mély tiszteletnek adott kifejezést, az Amok című zárótétel alatt pedig egy hajlékony derekú táncosnő tette kicsit ünnepélyesebbé és nagyságrendekkel látványosabbá a szeánszot. A zenekarvezető legvégül hálás köszönetet mondott az adai Phreniából kölcsönvett dobosnak, Horváth Petinek a biztos kezekben tartott ritmusokért. Nem csoda, hogy az első sorokból utána még sokáig zengett a „Hoćemo još!” követelés.
Szőcs Attila