A történet leegyszerűsítve: az egyik vajdasági kisvárosban évek óta ide-oda dobálják az óvónőket a tanévkezdés előtt, mire a kisgyerekek megszokják és megkedvelik a két felnőttet, ők a nyári szünet után már másik intézményben másik csoporttal dolgoznak. Nem ritka, hogy két-három év alatt egy gyerek hat-nyolc óvónéni keze alatt jut el az iskoláig. Akadt szülő, akinek a munkája nem függ a hatalmon levő pártoktól, vagyis se ő, se a családtagjaik nem állami munkahelyen dolgoznak, a szülői tanácsban felháborodásának adtak hangot, és magyarázatot kért az óvónők folyamatos áthelyezésére. Ennek az lett a következménye, hogy az óvónők az első szülőértekezleten közölték a felülről érkezett ukázt: aki tavaly tagja volt a szülői tanácsnak, az idén már nem lehet, vagyis minden csoport válasszon új tagot. (Később kiderült, hogy csak abban a csoportban kellett, ahol olyan szülő volt a szülői tanács tagja, aki hangot adott az elégedetlenségének).
Döbbenetes, hogy a 21. században az adófizetők pénzén élők így oldanak meg egy problémát, nem pedig úgy, hogy leülnek a – jogosan – háborgókkal, és elmondják az érveiket, a meglátásaikat, az indokokat, hanem eltávolítják azokat az embereket, akik nem állnak be a Bólogató Jánosok sorába, és felemelik a szavukat az érthetetlen döntések ellen.
A rendszer pedig él és virul, köszöni szépen, egyre több gondolkodót hallgattat el, egyre több szülő köti meg a különbékéjét, és a hallgatással megőrzi az állami munkahelyét, esetleg még egy, pár ezer dináros juttatással járó bizottságba is belekerül, miközben tudja, hogy helytelen, amit tesz, és a saját gyerekével tol ki, de úgy gondolja, hogy a csendben maradással megkeresett pluszpénzzel vásárolt ajándékokkal majd kárpótolja a csemetéjét. Lelke és a gyerekének a jövője legyen rajta, ahogy annak is, aki tisztában van a negatív következményekkel, mégsem mer tenni semmit ellene, de közben beáll a sorba, és tovább tolja – a gondolkodó polgárokkal szembenézni képtelen – hatalmon levők szekerét.
