Eltűnt reggelre a macskánk. A Husi. No, most képzeld el, nagy dolog, mondhatná az olvasó, hiszen ki tudja, hány száz vagy ezer macska tűnik el naponta a világon. Ez így is van, de a Husi az más, mert ő még sose tűnt el, ugyanis egy félénk, visszahúzódó cirmosról van szó, aki néha-néha kiszökött az ajtón, szétnézett a ház előtti füves területen, de az első arra járó autó zajára olyan tempóban rohant vissza a házba, hogy az időeredménye minden bizonnyal világcsúcsot döntött volna, feltéve, ha a tíz méteres síkfutás szerepelne a macskáknak rendezett – egyelőre még szintén csak elméleti szinten létező – atlétikai világbajnokságon.

A Husi nem egyedül került hozzánk, hanem a testvérével, a Cukival. Neki aztán nincsenek olyan önbizalommal kapcsolatos problémái, mint a Husinak: ő már kiskorában a tetőn napozott, órákon át máshol csatangolt, enni hazajárt, de szerintünk csak azért, hogy társaságot csináljon a testvérének, mert látszott rajta, hogy azokon a helyeken, amelyeket szívesen meglátogatott, nem bánnak vele mostohán (Szomszédasszony: Nini, ez a macska nálunk is kap enni…).

De, mint mondottam volt, reggelre eltűnt a Husi. Méghozzá azután, hogy másfél évesen – köddé válása előtt egy nappal – először (!) mert felugrani a szemeteskukáról a kerítésre, és onnan vissza le. Ha a fogadóirodákban lehetett volna arra pénzt tenni, hogy Husi egy nap hazajön, akkor ismerve az előzményeket, arra olyan alacsony lett volna a szorzó, hogy ha valaki 100 dinárt tesz fel, hát örülhetett volna, ha egy parával gazdagodik.

Husi eltűnése viszont az eredményezte, hogy az örökké csavargó Cuki nem mozdult az udvarból. Ott mászkált, ült a kerékpárülésen, és nyávogott. Felvettem egy fekete kapucnis felsőt, és elindultam a közelben levő két kis utcába, hátha meglelem az eltűnt macskát. És láss csodát, az a cica, amelyik korábban soha nem kísért el engem sehová se, felugrott a kerítésre, onnan le a járdára, és jött mellettem. Én félhangosan mondogattam, hogy Husi, Husi… azért ilyen visszafogottan, hogy hülyének azért ne nézzenek a szomszédok, mégis csak itt tervezünk leélni még jó pár évet, nem hiányzik az nekem, hogy aztán összesúgjanak a hátam mögött, hogy ott van ni az az ipse, aki a múltkor valamiféle húsokat emlegetett, miközben egy macskával sétált a környéken… Cuki, a másik macska pedig jött mellettem és nyávogott – így mentünk egyik utcából a másikba, aztán meg haza, mert a keresés eredménytelennek bizonyult.

Másnap reggel a kisebbik gyerek reggel hatkor közölte, álmában Husi visszajött, és megint simogathatta, majd hozzátette, „ha az álmom megvalósul, akkor haza fog jönni a cica”. Nem akartam elszomorítani, hogy egyre kevesebb az esély arra, hogy a macskánk, aki előtte másfél év alatt összesen két percet töltött az udvaron kívül, épségben hazatér.

Harmadnap reggel, amikor a nejem elfordította a bejárati kapu zárjában a kulcsot, hogy a gyerekek unokatestvére bejöhessen és együtt menjenek iskolába, az utca felől nyávogás hallatszódott, amikor pedig kinyílt a kapu, nem más, mint Husi sétált be, mindenféle pompa, vörös rózsa dobálása és dobpergés nélkül, de a jelenet így is elég erőteljes volt, a színikritikusok is elismerően biccentettek volna az alakítás láttán.

A gyerekek örömét nem lehet leírni. Husi testvére is elégedetten nyugtázta a helyzetet, és várta, hogy valami étel csak előkerül erre a nem mindennapi hazatérésre, hiszen ő már 48 órája – portyázás híján – kénytelen beérni egyfajta házikoszttal, mert a tesó környékkörüli túrára ment.

Mi, felnőttek is lehetnénk néha gyerekek, és hihetnénk abban, hogy az álmaink valóra válnak, mert az a pohár – még ha első ránézésre úgy is tűnik, hogy félig üres – bizony, hogy félig tele van.

Illusztráció (Fotó: Pixabay)