Nyitott ajtó mellett tartja az óráit, de egy pisszenés sem hallatszik a tanteremben. A tanár hangja is csak csendesen szűrődik ki. A diákok nem félik, hanem tisztelik a halk szavú magyartanárt, Józsa Zsuzsannát. A pedagógust nemcsak a tanulók, de a kollégák is szeretik – ők ajánlották őt az újságíró figyelmébe.

Józsa Zsuzsannával, az óbecsei Samu Mihály Általános Iskola magyartanárával a pályán eltöltött 32 évről, a régi és a mostani diákokról, a szakmai kihívásokról beszélgettünk.

– Miért a magyartanári pályát választotta, mi hatott erre a döntésére? 

– Koncz Erzsébet volt a magyartanárom és az osztályfőnököm az óbecsei Petőfi Sándor Általános Iskolában, ő vezette a kis tollforgatók csoportját, és a munkáink megjelentek a Jó Pajtásban is. Ez adott erőt ahhoz, hogy a továbbiakban is ezzel foglalkozzam, ő szerettette meg velem a tantárgyat. Középiskola után az újvidéki Magyar Tanszékre iratkoztam, ahol 1986-ban fejeztem, és abban az évben szeptember elsején már dolgozni is kezdtem Töröktopolyán. Oda ingáztam öt éven keresztül, majd fél munkaidővel felvettek Bácsföldvárra is – ekkor még két évig ingáztam a két település között. Amikor a kilencvenes években bejött az üzemanyag-embargó, a bácsföldvári iskolából elkerültem Óbecsére. 1995-től vagyok a Samu Mihály Általános Iskolában. 1986 óta folyamatosan dolgozom a gyerekekkel ötödiktől nyolcadik osztályig. Jelenleg hetedik és nyolcadik osztályban anyanyelvként, alsóban és fölsőben pedig környezetnyelvként is tanítom a magyar nyelvet, emellett sokat járok különböző versenyekre is a diákjaimmal. Az eredmények sem maradnak el, ami nagyon motiválja őket.

– A tanárnőt mi motiválja 36 év után is?

– Amikor hozzám kerülnek a gyerekek, sok közülük jelzi, hogy az apukája vagy az anyukája is a diákom, a versenyzőm volt, és ez őket is nagyon ösztönzi: már az első nap izgatottan jönnek az iskolába, hogy mit fogunk tanulni, hova fogunk majd utazni, mit fogunk látni, és ez nekem erőt ad. Ha a gyerek szemében látjuk az örömöt, a csillogást, az nekünk, pedagógusoknak óriási motiváció, ezért is igyekszünk minél többet foglalkozni velük – a siker mindannyiunk számára nagy élmény.

– Hogy változtak meg a gyerekek az elmúlt évtizedekben? Más az ingerküszöbük, mások az olvasási szokásaik…

– Amikor elkezdtem tanítani, nem ismertem a gyerekeket, a szülőket, egy teljesen idegen környezetbe csöppentem, de próbáltam a gyerekekkel megszerettetni a magyar nyelvet és irodalmat, a versenyeket. Ez sikerült is. A korábbiakhoz képest új programunk van, új házi olvasmányokra kaptunk ajánlásokat, és mi ezek közül választhatjuk ki azt, ami az adott osztálynak a legmegfelelőbb. Én csak dicsérni tudom ezeket az új olvasmányokat, a kortárs szerzők műveit, a gyerekek is szeretik olvasni ezeket a könyveket, mert közelebb állnak hozzájuk, mint a klasszikusok. De megmaradt nekünk azért még a János vitéz, a Toldi, a Pál utcai fiúk. A Pál utcai fiúk történeteit ők is megélik, a János vitéz pedig örö kérvényű mű, akárcsak a Toldi. Annak ellenére, hogy elég archaikus a nyelvezete, közel tudjuk hozni a gyerekekhez, és meg tudják érteni, hogy arra tanít: nem szabad feladni, küzdeni kell az igazunkért. Ma már keveset olvasnak a gyerekek, jobban lekötik őket a rövid üzenetek a telefonjukon, ami meglátszik a kifejezőkészségükön, a szókincsükön is. Keveset beszélnek, kommunikálnak egymással élőszóban, de a családokban is hasonló a helyzet. 

– Talán épp a magyartanárok tudnak a legközelebb férkőzni a gyerekek lelkéhez. Ön tapasztalja ezt?

– Ezt meg tudom erősíteni. A dolgozatokhoz, fogalmazásokhoz a mindennapi életből merítjük a témát, ilyenkor a gyerekek önmagukról, a lelkivilágukról, a problémáikról tudnak írni.

– Az iskola, a diák és a szülő kapcsolata egy háromszöget képez, amelynek a dinamikája sokat változott az elmúlt évtizedekben. Önnek mi ezzel kapcsolatosan a tapasztalata?

– Régebben nagyobb volt a távolságtartás a szülő és a tanár között, ma már ez nincs így, Mivel a mostani szülők az én diákjaim voltak, közvetlenebb a kapcsolatunk, meg tudunk mindent beszélni sértődés nélkül. Amikor elkezdtem dolgozni, még lehetett hatni szép szóval a gyerekekre, de ma már a szigor sem feltétlenül hat, és a gyerekek könnyen kicsúsznak a szülők keze alól. 

– Fegyelmezési gondjai nincsenek?

– Régen is voltak csintalan gyerekek, ma is vannak, de én csak akkor vonom be a szülőt, ha már nagy a gond. Én nem szorongva megyek be az osztályba, hanem nyugodtan, és az adott nap feladataira összpontosítok. Ha kommunikatívak vagyunk a gyerekekkel, nem lehet gond. Én nyitott vagyok arra, hogy bármikor bárkivel bármit megbeszéljünk, hozzám a szünetben is bátran bejöhetnek. Én valóban családként élem meg ezt a közösséget.

– Mi jelenti a legnagyobb kihívást az Ön számára?

– Talán a technika, meg kellett tanulnom használni ezeket az eszközöket, a számítógépet, az elektronikus naplót. De végül belejöttem. Emellett az újdonságok jelentik számomra a kihívást, a versenyek. Én ennyi év után is készülök az órákra és a versenyekre.

– Azt nyilatkozta valahol egy pedagógus, hogy a tanári pálya sava-borsát nem a tantárgy szakszerű leadása jelenti, hanem valami ennél több. Ön szerint mi lenne az?

– A tanári hivatás sava-borsa a kölcsönös bizalom a gyerekekkel. Ha a mindennapi életünket is bevisszük az órákra, azzal meg tudjuk őket fogni. Ha a szükség úgy hozza, a tananyagot is félretesszük annak érdekében, hogy át tudjunk beszélni egy esetleges problémát.

– Mi tartja Önben a lelkesedést?

– A lelkesedés azért van meg, mert a gyerekekben is van lelkesedés – velük együtt kapjuk ezt a szárnyat. Ha akadnak is hullámvölgyek, azokon túl kell lépni, másképp nem megy.