Akit rászedett az Isten Dr. Harmath Károly OFM ferences szerzetes a Magyar Életfa díj egyik idei kitüntetettje

Azt, hogy mi mindennel foglalkozik dr. Harmath Károly OFM ferences szerzetes, felsorolni sem könnyű, hát még végigcsinálni: az újvidéki Kapisztrán Szent János ferences rendház főnöke, az Agapé Könyvkiadó és Nyomda, valamint a horgosi Domus Pacis ferences lelkigyakorlatos ház alapítója és igazgatója, az Agapé és a Hitélet vallási folyóiratok alapítója, kiadója és főszerkesztője, a Kapisztrán Ferences Ifjúsági Kórus alapításának segítője és ötletgazdája, a Bonaventurianum Ferences Művelődési Ház és Kollégium alapítója, a Szerbiai Mária Rádió alapításának kezdeményezője és beindítója, a Poverello Alapítvány alapítója és kuratóriumi elnöke, a Szabadkai Püspökség Teológiai-Katekétikai Intézetének volt prorektora, rendes teológiatanára.

A ferences renden belül pedig több ízben generális vizitátora volt a magyar entitásoknak, és egy időben pedig még a magyar ferences neveléssel megbízott generális delegátus is. Dr. Harmath Károly ferences szerzetessel, lapunk rendszeres szerzőjével abból az apropóból beszélgettünk, hogy a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség – Binecz Margit, Csizmadia János és id. Csizmadia Anna, valamint Pastyik László mellett – neki ítélte oda a Magyar Életfa díjat, amit január 27-én Zentán vehetnek majd át kitüntetettek.

Életének origója Orom és a családja volt. Mit adott Önnek az a közeg, amelyben felnőtt, és mit hozott otthonról?

– A gyerekkoromból hoztam magammal egy kellemes családi légkört, a természet közelségét és az együttérzést a teremtett világgal. Aztán magammal hoztam otthonról a munka szeretetét – ha visszatekintek, én mindig szerettem az alkotást, valami újat teremteni. Azt csak később ismertem fel, hogy ez teológiailag is megalapozott dolog, hiszen mi Istennek vagyunk a munkatársai, és az, hogy alkotásra vagyunk teremtve, tulajdonképpen azt jelenti, hogy hasonlóak vagyunk hozzá. A kisember elfogadását és szeretetét is otthonról hoztam. A szinte szentként tisztelt búzaszemek emlékét nagyapám tenyerében is magammal hoztam.

Samoborban és Zágrábban végezte el a ferences gimnáziumot, a teológia első és második évét a fiume-terszattói Ferences Bölcsészettudományi Intézeten hallgatta. 1976-ban  Assisiben a Pápai Laterán Egyetem leányintézetében diplomázott teológiából. 1982-ben Budapesten egyháztörténelmi magiszteri, 1986-ban szintén Budapesten egyháztörténeti doktori fokozatot szerez. Gazdag pályakép az Öné. De mikor dőlt el, hogy ferences szerzetes lesz?

– Az, hogy az Isten hívása hogyan jött, továbbra is misztérium a számomra: magam sem értem, miért hívott meg engem. Egyszerűen úgy éreztem hetedikes-nyolcadikos koromban, hogy ez az én utam. Akkor már találkoztam a ferencesekkel, az ő egyszerű, emberközeli életmódjukkal, ezért kerültem végül a ferences gimnáziumba.

A család könnyen elfogadta ezt a döntését?

– Nem mondanám. Emlékszem jól, hogy amikor alá kellett volna írnia édesapámnak a jelentkezési lapot, nem volt erre hajlandó. Én ezen annyira felháborodtam, hogy – dacolva a télvízi lucskos hóval –, a lapot összegyűrtem, odadobtam eléjük, és kiszaladtam a tanyasi udvarra. Jöttek is ám utánam, hogy a fiuk meg ne fázzon. De addigra már lecsillapodtunk. A papírt kisimítottuk, és aláírták. Bizonyára ma is megtalálható a rendtartományunk levéltárában. Tudom, hogy nekik szülői fájdalom volt, hogy a fiuk elmegy papnak, pláne ferencesnek, ahol avanzsálni sem lehet, nem lehet monsignore belőlem, nincs karrierlehetőség, nincsenek rangok, piros öv meg nem tudom, milyen gombok, csak a fehér kötél, és semmi több. Hogy miért küzdöttem ezért ennyit, magam sem tudom, azt szoktam erre mondani, hogy úgy jártam, mint Jeremiás próféta, aki felhányta az Úrnak: rászedtél, uram! Jó volt ez a rászedés. Örülök neki, hogy rászedett.

A sok egyéb feladat mellett 1979-től Újvidéken lelkipásztor Honnan van ereje, kedve ennyit munkához?

– Ez a sokfajta feladat bennem egy egész a maga tarka megnyilvánulásaival, és én ezt is Isten adományának tartom. Amit csinálok, abba beleadom a szívemet, lelkemet – valószínűleg ez a kulcsa az egésznek. Azzal is „vádolnak”, hogy perfekcionista vagyok – hát valóban követelek, de úgy érzem, ha én 80 százalékot követelek, akkor 60-at abból lehet teljesíteni. Kicsit úgy vagyok ezzel, mint Krisztus urunk: a lécet magasra kell tenni, mert csak így lehet egyre magasra ugrani. Ő azt mondja, hogy tökéletesek kell lennünk, mint amilyen a mi mennyei Atyánk. Nem mondom… szép kis kihívás.

A legfontosabbnak mind közül a lelkipásztori hivatását tartja?

– Én egyszerű ferences szerzetes akartam lenni, azon is gondolkodtam, hogy nem is szenteltetem magam pappá, hanem megmaradok dolgozó barátnak – így különbözteti meg népünk a pap szerzeteseket a nem papoktól, akik mind a testvéri közösség egyenlő rangú tagjai, de más-más feladattal. A teológia elő évében érlelődött meg bennem, hogy vállalom a papságot, s vele a lelkipásztori feladatot is. De a többi munkámat is belső indíttatással végzem, és boldogságomat találom bennük. Sokan nem is tudják, hogy mekkora támaszt tudunk nyújtani lelkipásztorként ott, ahol szükség van erre. Számomra nagyon fontos az emberek szolgálata. Sokrétű feladat ez, hiszen az egész emberről van szó.

Önt milyen célok motiválták?

– Nekem olyan nagy céljaim soha nem voltak, nem álmodoztam sem arról, hogy mit teszek, ha pap leszek, de arról sem, hogy majd nyomdát alapítok, és könyveket fogok kiadni. A szabadkai teológiai intézet beindítása is az én feladatom lett, később jött a Domus Pacis ötlete, majd a lelkitáboroké, a Lurkóházé – ez utóbbi sem az én ötletem volt, csak Isten hozzám küldte, hogy megvalósítsam. Mondhatnám: azok a célok motiváltak, amelyekkel Isten szembesített. Van azonban egy alapmotivációm, mégpedig az, hogy minden lehető módon hirdessem az evangélium üzenetét, amely által sok ember élete boldogabbá válhat. Felkínálom az evangéliumot a magam módján és képességeimmel. Az elfogadás minden ember egyéni döntésén és felelősségén múlik. 

2006-ban az Óbecse községhez tartozó Dreán, 2008-ban Hajdújáráson, majd 2012-ben Óbecsén nyílt Lurkóház, ahol hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkoznak. Mit üzen azoknak, akik szerint ezekkel a gyerekekkel foglalkozni szélmalomharc?

– Nem minden búzamag hoz egyformán szép kalászt. Hogy szép legyen, táplálnunk kell. Az emberek közül sem mindenki kapott egyforma talentumot, de mindenki egyedi. Van, aki úgy gondolja, hogy ezeken a lurkóházas gyerekeken nem lehet segíteni, felesleges szélmalomharc a velük való foglalkozás. De ez nem így van, sok minden megváltozik az életükben. Úgy érzem, minden utcasarkon szükség lenne egy Lurkóházra, mert manapság kevesen nevelnek igazán gyereket: vannak szülők, akik nem érnek rá, de vannak olyanok is, akik egyszerűen nem képesek a szülői feladat ellátására. A mi sikerünk abban rejlik, hogy képesek vagyunk a gyerekekben elindítani a jobb csíráját. Ebben is az a csodálatos, hogy a Jóisten nagyon jó munkatársakat küldött ehhez a munkához, akik szívvel-lélekkel dolgoznak – ennek köszönhető, hogy elérünk a gyerekek lelkéhez, ami nem minden szülőnek sikerül. A siker ugyan nem mindig jön, de megéri dolgozni érte.

Nehéz lehet fenntartani ezeket az intézményeket, hiszen a Poverello Alapítvány adományokból üzemelteti a Lurkóházakat. Azt mondta valahol: nem sokat kell adni, hanem rendszeresen.

– Ez az én rögeszmém: jó embernek kell lenni, és akkor a világ is jobb lesz. Ez a buzgóság leginkább karácsonykor lesz úrrá az embereken, de nekünk az év többi napján is élnünk kell. Nem kell sokat adományozni, de legyenek sokan, akik keveset és rendszeresen. Ha átállunk a jóra, másokat is ráveszünk a jóra. Gyakoroljuk bele magunkat a jótettekbe!

Aktuális közéleti kérdésekkel is szokott foglalkozik az írásaiban. Ön milyennek látja a vajdasági magyarság helyzetét?

– Számomra az evangélium az irányadó, és nem a politikai nézetek és a társadalmi folyamatok. Mivel azonban az evangélium a konkrét embernek szól, és annak a javát szolgálja, nem kerülhetem el, hogy jómagam is álláspontokat fogalmazzak meg. Néha ezek politikai színezetűnek is tűnhetnek, ami elkerülhetetlen. Megítélésem szerint a vajdasági magyarság helyzete jóval aggasztóbb, mint amilyenre azt bizonyos politikai körök igyekeznek színezni. A vajdasági magyar szíve szomorú és befelé sír, hiszen az elmúlás és kihalás elkerülhetetlen. Nem érzi jól magát – mára már sem a lelkében, sem az itteni világban. A szélmalomharc túl nehéz és kilátástalan. Újra bebizonyosodott, hogy nem lehet az emberek boldogságát a pénzre alapozni. Aki szellemi és lelki értékekre vágyódik – mert igazán csak azok a maradandóak! –, éltető források nélkül marad. Számomra az a kérdés, hogy mit teszek, vagy mit kellene tennem, hogy a magyar ember itt jól érezze magát. 

Hetvenkét éves elmúlt, és fáradhatatlanul dolgozik. Egy pap soha nem megy nyugdíjba?

– A papi és szerzetesi hivatásnak az a sajátossága, hogy az egész embert követeli. Elsősorban egy bensőséges viszony ez az Istennel. Egy pap számára igazából nincsen nyugdíj, mert mindörökre papok vagyunk, és nyugdíjasként is az egyházban maradunk, a közösség szolgálatában. A pap munkája a haláláig tart – tartozunk ezzel Istennek, aki meghívott bennünket, és elvárja tőlünk, hogy mindvégig odaadjuk magunkat. Én is érzem a testi fáradtságot, de a szellem, a lélek éltet és hajt: úgy érzem, még sok értelmes dolgot megvalósíthatok – nem úgy, mint fiatalabb koromban. Minden korban az adott pillanatnak és képességeinknek megfelelő feladatok elé állít az Isten. Nagy öröm azok felfedezése is.

Mi szerez Önnek örömet? Olyan örömet, amely nem a hivatásából fakad?

– Nekem a hivatásom az életem, nem tudom szétválasztani a kettőt… vagy a többet. A szép napkelte. Egy kiskutya. Madárcsicsergés a még megmaradt udvarunkban. Egy másikra odafigyelő beteglátogató vagy beteget ápoló személy. Öt perc csend az Oltáriszentség előtt a templomocskánkban. Öröm a sikeresen átszenvedett megpróbáltatások, betegségek felett. Ez egyben iskola is: tanulok örülni a mindennapi apróságoknak, ami tartást ad. Hogy élek – hát az minden nap egy csoda!