Előlépni a maradi álcák mögül Bence Erika: A politikai egyeduralmiság és a nepotizmus a tudományra és a folyóiratokra is rátenyerelt

Egy tudományos folyóirat léte attól is függ, hogy a főszerkesztője és munkatársainak egy része szálka-e vagy sem az aktuálpolitika szemében – mondta el a Szabad Magyar Szónak adott interjúban Bence Erika egyetemi tanár, a Létünk folyóirat főszerkesztője, aki 2007 óta vezeti a tudományos lapot. A felsőoktatásnak és a tudománynak eredendően pártatlannak és politikailag befolyásolhatatlannak kellene lennie, mégis megtörténhet, hogy egy kiadvány és annak szerzői-szerkesztői köre, anélkül, hogy bármit is vétene, csak azért válik kegyvesztetté egyik-másik politikai struktúrában, mert egy korábbi, más összetételű vezetőség kedvelte és szoros együttműködést alakított ki vele. A Létünk főszerkesztőjeként eltöltött éveket, és a közben szerzett tapasztalatokat összegeztük Bence Erikával.

 

• A Létünknek több évtizedes története van… Milyen elképzelésekkel vette át a lap vezetését? Miben követi a hagyományokat, és milyen megújulást, újításokat hozott?

– A Létünket negyvenöt évvel ezelőtt alapította az akkor aktuális társadalompolitikai szervezet, a Dolgozó Nép Szocialista Szövetsége. „Társadalmi kérdésekkel, kultúrával és művészetekkel foglalkozó” folyóiratként jegyezték be. Ez még bőven a szocialista érában volt, kommunista párttitkárok által és ideológiailag meghatározott irányvonallal. Ez nagyon súlyos dolog volt. Első főszerkesztője Rehák László lett, aki két évtizeden át irányította és szerkesztette a lapot. Rehák máig vitatott személyisége a vajdasági magyar kulturális, tudományos és politikai múltunknak. Amikor a lap 2011-ben négy évtizedes jubileumát ünnepelte, megpróbáltunk szembenézni ezzel a múlttal, megszólaltattuk a Létünk korábbi főszerkesztőit, olvasószerkesztőjét, állandó munkatársait és A láthatatlan változat címmel egy, a negyven év anyagából összeállított antológiát adtunk ki a Forum Könyvkiadó gondozásában. Ezek a jubileumi visszatekintések és vizsgálódások egy  árnyalt képet adtak a folyóirat rendszerváltás előtti történetéről. Természetesen az első két évtizedre nagyon is rányomta a bélyegét a szocializmus ideológiai diktátuma, ugyanakkor mindig voltak a lapnak „egészséges”, tudományosan releváns szólamai, kezdettől fogva az interdiszciplináris nyitottság volt rá jellemző; művészeti tartalmakat is megjelentetett.

• Mindehhez viszonyítva milyen változásokat hozott az Ön vezetése, milyen arculat alakult ki mára?

– A folyóirat mai arculatát tekintve ez az interdiszciplináris jelleg még kifejezettebb, még inkább domináns vonása. Nemcsak a Létünk vonatkozásában, hanem általában a tudományos és  kulturális szférában is végső ideje leszámolni ezekkel a diszciplináris határokkal. Egyszerűen nincsen olyan, hogy bármely társadalomtudományi diszciplína önmagában állhat. És szinte egyik sem létezhet nyelvi és irodalmi kompetenciák nélkül.

• Szépen példázza mindezt az a sokrétű együttműködési háló is, amely a folyóirat körül kialakult az elmúlt időszakban. Melyek ennek a legfontosabb elemei?

– A pécsi tudóskör mellett jó kapcsolatot teremtettünk a szegedi alakalmazott pedagógiai területeken kutató tudósokkal, de a csíkszeredai és marosvásárhelyi Sapientia humán tanszékeivel is. Nagyon jó a kapcsolatunk a Mostari Egyetem Természettudományi-Matematikai és Neveléstudományi Kara több tanszékével és kutatói projektumával is. De sokan megszólaltak az elmúlt években a Létünkben: nápolyi és római egyetemi tanszékek komparatisztikával foglalkozó szakembereitől kezdve, a budapesti közgazdász-tudósokon, a brisbane-i germanista nyelvészeken, az accrai szuahéli kisebbségkutatókon át egészen az Európai Unió brüsszeli irodáinak politológusaiig. Ez utóbbira reflektálva: igen nagy sikernek tartom a Létünk idei kettes számának Európa válságmodelljei – A globalizációtól a migrációig című tematikus blokkját, amit Beretka Katinka szerkesztett. És itt kell megemlítenem a négyes szám genderblokkját is, ami Lendák-Kabók Karolina doktorjelölt munkája.

• Milyen a lap fogadtatása politikai körökben? Gondolok itt elsősorban azokra a testületekre, amelyek a potenciális támogatások felett diszponálnak…

– A Magyar Nemzeti Tanács korábbi összetételű csapata aktívan figyelt a Létünk működésére, nagyon jó volt a munkakapcsolatunk. A szervezet által rendezett évi jogi-tudományos konferenciák anyaga a Létünk különszámaiban látott napvilágot. Mivel még az előző összetételű csapat rendezte a tavalyi konferenciát, és kérte föl a Létünket az együttműködésre, azaz a különszám elkészítésére, megjelent a harmadik ilyen kiadványunk is – s engedtessék meg nekem, hogy ennyi év után kendőzetlenül beszéljek ezekről a játszmákról –, de már nagyon „nyögvenyelősen”, „fárasztás”-ra ment a dolog, mivel a konferencia résztvevői, valamint a szerzőinek egy része, és a Létünk is „kegyvesztett” lett az újonnan felállt kisebbségi hatalom szemében. Az idén pedig már nem tartottak igényt a közreműködésünkre az MNT-nél.

• Miért válhatott kegyvesztetté a Létünk? Hiszen ez egy tudományos folyóirat, amelyben megszólalnak ugyan esetenként politológusok is, de nem a napi sajtó szintjén működik, tehát politikai vizeket és érdekeket sem igen zavarhat…

– Hihetetlenül kicsinyes és rövidlátó machinációk ezek. Hiszen a tudománynak és a felsőoktatásnak eredendően pártatlannak és politikailag befolyásolhatatlannak kellene lennie. S most meg azt kell látnunk, hogy egy tudományos folyóirat léte attól is függ, hogy a főszerkesztője és munkatársainak egy része szálka-e vagy sem az aktuálpolitika szemében? Más folyóiratok és tudóskörök szárnyalását meg az teszi lehetővé, hogy – noha látszólag semlegesek, apolitikusak – a háttérből „jól gazsulálnak” a mai hatalmi struktúrának.

• Ahogy a névsort böngészem, úgy tűnik, hogy a folyóirat munkatársainak igen széles körében mindenféle politikai meggyőződésű emberek vannak. Talán szelektálni kellene közülük?

– A Létünk, alapítási szándékával szinkronban, nemcsak „társadalmi kérdésekkel”, hanem „kultúrával és művészetekkel” is foglalkozó folyóirat. Ennek szellemében a vajdasági magyar és a magyarországi kulturális közélet legjelentősebb aktorai közül többen, Végel László, Tolnai Ottó, Fenyvesi Ottó, Szombathy Bálint, az időközben elhunyt Gulyás József, Major Nándor, Várady Tibor, Géczi János, Márton László – ő a szerkesztő bizottságnak is tagja! –, írók, képzőművészek is publikáltak a lapban. Nagyon fontosnak tartom, hogy a Létünk egyes folyamodványaira is pozitív visszajelzés érkezett. Roginer Oszkár – akkor még doktorandusz – irodalomtörténész, szociológus nevében kérelemmel fordultunk a Cambridge University Presshez, illetve David Wileshez, hogy a neves teatralógus egy könyvének részleteit magyarra fordítva közölhessük, és mind a tudós, mind a kiadó hozzájárult ehhez.

• Találkoztak hasonló esetekben elutasítással is?

– Természetesen. Voltak olyan megszólítottjaink is, akik úgy utasítottak el bennünket, hogy az szinte megtiszteltetésnek hatott: Pálinkás József, az Magyar Tudományos Akadémia korábbi elnöke, vagy Heller Ágnes filozófus a legnagyobb tisztelettel beszélt a lapról, de elfoglaltságára és orientációjára való tekintettel nem adott kéziratot.

• Bárdolatlan elutasításokba, olyanokba, amelyek rossz szájízt hagynak az emberben, nem sikerült belefutni?

– Valami olyan érzésem van egy évtized után, hogy a legotrombább elutasítások a legkevésbé perspektivikus, legkevésbé jelentős és legkevésbé tehetséges emberek részéről érkeztek. Kevésbé ismert kutatók, pályájuk elején levő tudósok között volt, aki nem volt hajlandó a recenzensi vélemények alapján módosítani, de még formailag sem rendbe hozni írását, közben pedig rendes egyetemi tanárok, akadémiai doktorátussal rendelkező tudósok szó nélkül akceptálták a véleményeket. Megtörtént velem, hogy olyan ember üvöltözött rám és hordott le mindennek mint szerkesztőt, akiről azt gondoltam, hogy közeli ismerősöm és támogatja a lapot. Mint később kiderült, hogy az illető egyéni frusztrációi álltak a dolog mögött – középszerű írását én nem kezeltem valamiféle eufórikus lelkesedéssel, hanem arra kértem, hogy segítsen az illusztrációk, fényképek beszerkesztésében.

• Miért kellett egy jó barátot elutasítani?

– Azért, mert az írása nem kapta meg – miként az követelmény – a két teljesen pozitív recenziót. Én egyéni szerkesztői döntés alapján javasoltam mégis közlésre. Más esetben elsőéves doktoranduszok vonták vissza a tanulmányukat, mert a folyóirat nem tudta garantálni számukra a méltányos – és nem szerény – tiszteletdíjat. Ismerve akár a szerbiai, akár a magyarországi folyóiratok mai anyagi lehetőségeit és helyzetét, az is csoda, ha egy folyóirat – mint a Létünk – szerény tiszteletdíjat fizet. Ugyanilyen történet, hogy amikor a folyóiratunk számára késtek az anyagi támogatások, és ezért mind a nyomdai, szerkesztői, mind a szerzői tiszteletdíjak kifizetését prolongálta a kiadó, az a személy telefonálgatott be a szerkesztőségbe nap mint nap a tiszteletdíját követelve, aki pontosan tudta, hogy mi a helyzet.

• Beszéljünk a kezdetekről. Milyen elképzeléssel, milyen koncepcióval vette át a folyóirat vezetését?

– Amikor 2007-ben egy új összetételű szerkesztőbizottság élén átvettem a folyóirat szerkesztését, egyik legfontosabb célom az volt, hogy kiemeljük végre a szakmai egyoldalúság és a negatív értelemben vett tudománynépszerűsítő kiadvány korlátai közül. A folyóirat ugyanis a megelőző éveiben majdnem kizárólag művelődéstörténeti és néprajzi jellegű tanulmányokat közölt, azt is inkább valamiféle ismeretterjesztő kontextusban. Ezzel önmagában nincs baj, egyik tudománnyal sem, sőt, az ismeretterjesztés is bizonyos értelemben küldetése egy folyóiratnak. De a kizárólagosság, illetve az „örökös egyszint”-en való mozgás a hátrányára vált. Ez (kiadás)politikai szempontból is előnyösnek volt mondható bizonyos körök és klikkek számára. Egyrészt a múlt ilyen értelmű feltárása sokkal kevesebb vizet zavar mint például a politikai, etikai, történeti elemzések, jogi-nyelvhasználati, oktatáspolitikai, szociokulturális vagy más anomáliák feltárása, ugyanakkor a folyóirat ismertsége és jelentősége is csak bizonyos szakterületeken volt tetten érhető.

• Hogyan lehetett mindezt tudományos szempontok alapján is mérhető elismertségre váltani?

– Nagyon fontos feladatnak tartottam az ismeretterjesztő jelleg helyett a nemzetközi tudományos mozgásokkal való szinkronitás elérését, az ilyen történésekre való reflektálás készségét. Mert az egy dolog, hogy népszerű tudomány, meg hogy ismeretterjesztés, azonban, nem biztos, hogy épp a Létünknek kellene ezt a küldetést teljesítenie, hiszen vannak még Vajdaságban más, hasonló folyóiratok, amelyek profiljához ez sokkal jobban illik, például a Híd vagy a Bácsország.

• Egy minisztériumi döntés azonban „megakasztotta” ezeket a folyamatokat…

– Feltehetően sohasem fogjuk megtudni, hogy milyen ténykedés állt mögötte, de 2009-ben a Létünket levették a tudományügyi minisztérium tudományos folyóiratlistájáról, ezért külön próbatételt jelentett, hogy tudományos kompetenciái alapján ismét felkerülhessen erre a szintre. Három évnyi „küzdelmet” követően, 2012-ben aztán végre újra kategorizálták.

• A folyóirat témaválasztásában melyek voltak a legfontosabb szempontok?

– A Létünk az elmúlt időszakban több nagyon fontos nemzetközi problémakörre, területre, kérdésre reflektált. Még ma is kisebb gyanú árnyékolja kompetenciáit illetően a neveléstudományt. Viszont ez is egy maradi álca. A 21. század oktatása és nevelése nem létezhet, ha nem teremtünk magunk köré egy nagyon korszerű és haladó oktatási és nevelési stratégiát. Én ennek – sajnos – jelenleg sem Vajdaságban, sem Magyarországon nem látom jelét; épp ezért a Létünk folyamatosan görget egy ilyen típusú tudományos diskurzust is a lapjain, illetve konferenciáin. Aktuális válságokra is képesnek kell lennie reagálni. Ilyen törekvés volt az idei kettes szám, amelyben Európa mai válságmodelljeivel néztek szembe a Létünk hazai és külföldi munkatársai, a genderblokk, ami a társadalmi nem problematikájával foglalkozik világunkban, illetve az etikai diskurzusok is, amelyeket 2007-től kezdve folyamatosan folytat a Létünk, ugyancsak megkerülhetetlenek. Ez utóbbi folyamatok jegyében jött létre a Létünk idei hármas, tematikus száma A filozófia határai címmel, amit Bene Adrián pécsi egyetemi oktató szerkesztett.

• Mindez összefüggésben állhat bármilyen szinten is a korábban említett minisztériumi döntéssel? Hogyan befolyásolja ez a kategorizálást?

– Kevesen tudják, de a Létünket, bár mindannyian annak határozzuk meg szándékunk szerint, 2006-ban – akkor még nem én szerkesztettem – a nyelvészeti és irodalmi folyóiratok közé sorolta a kompetens minisztérium, tehát kicsit borotvaélen táncol a lap, amikor publikációinak kisebb része tartozik csak tisztán ezeknek a diszciplínáknak a hatáskörébe. A paradoxon az, hogy a rosszindulatú, és a konkurens lapkiadás – s ezt nem a Létünk gondolja így, mert mi nem gondolkodunk konkurenciában – felől érkező bírálatok, amelyek érték az utóbbi évtizedben, épp ezt igyekeztek kikezdeni. Vagyis azt, hogy miért közöl irodalomtudományi és nyelvészeti tanulmányokat. A válasz az eddigiekből egyértelműen következik. Egyébként a rosszindulatúság jele volt az is ezekben a támadásokban, hogy utána sem számoltak az arányoknak – ez úgy néz ki, hogy ha évente nagyjából ötven tanulmány jelenik meg a lapban, akkor abból legfeljebb öt-hat számít tisztán irodalomtudományi dolgozatnak.

• Milyennek tartja a nyomtatott folyóiratkiadás lehetőségét és jövőjét?

– Katasztrofálisnak tartom. Semmilyen pozitív tendenciát nem látok. A társadalom  minden területére kiterjedő tudománytalanítás, kultúramegvonás és kontraszelekció a folyóiratokat sem kíméli; a politikai egyeduralmiság és a nepotizmus erre is rátenyerelt. Folyóiratoknál is erőszakosan igyekeznek meghatározni – a tudományos eredményeket nélkülözve –, hogy ki szerkeszthet, ki írhat, ki jelenhet meg benne. Nyugodtan kimondhatom, hogy csakis az uralkodó hatalmi struktúráknak megfelelő emberek. A legkönnyebb ezt úgy megoldani, hogy anyagilag kivéreztetik a lapot, míg mást – akár ugyanannak a kiadónak a másik folyóiratát – felvértezik és felpumpálják anyagilag, illetve támogatásokkal. Túlfavorizálják, felturbózzák, nagy port vernek körülötte. Olyan retorikát alkalmaznak, amelyben a szokásosnál többször fordul elő a „legrégibb”, „legtekintélyesebb”, „legrangosabb”  és sok más hasonló jelző. A nem kívánatos folyóiratokat, illetve szerkesztői gárdájukat pedig magukra hagyják, munkatársaikat folyamatosan nyomásnak teszik ki: „Miért ott publikál?  ha vinni szeretné valamire, akkor nem mindegy, hogy hol publikál! Maga miért vállalta el?”

• A számítástechnika, a világháló széleskörű elterjedése milyen irányban befolyásolja – segíti vagy hátráltatja – ezeket a folyamatokat? Magyarán: nyújthat-e, jelenthet-e védelmet azoknak, akiket ilymódon „magukra hagynak”?

– Kapóra jött mindezen törekvések esetében a társadalom „digitalizálódása”, az elektronikus média kiterjedtsége. Elhangzottak olyan kijelentések, hogy semmi értelme tovább támogatni a nyomtatott folyóiratokat, amikor a kíbertéré a jövő. Igen, természetesen. Csakhogy ezeknek a fejlesztése nem zárja ki a papír alapú megjelenést, mivel annak is vannak pótolhatatlan előnyei, amit sohasem tud kivitelezni egy elektronikus kiadvány. Nagyon szembetűnő – és olykor úgy érezhetjük, hogy tulajdonképpen mindent meg is magyaráz –, hogy a feleslegességnek ezt a vádját csak a „nem kívánatos” sajtótermékek irányában kommunikálják.