John Cage 1952-ben írta meg talán legnagyobb hatású művét, a 4’33”-et. Ebben a kísérleti művében egyetlen hangot sem szólaltatnak meg a zenészek, a szimfonikus zenekar ott ül négy perc harminchárom másodpercen keresztül, és nem csinál semmit. A karmester csak áll, jelzi a darab kezdetét, és a végéhez érve ismét meglendíti a karját: vége a darabnak. Ez a csönd zenéje, még sincs teljes csend: a baba sír, a néző köhög, a zenész felsóhajt, dobban a láb a padlón, kint autó tülköl. Ezek azok a hangok, amelyek a zene alatt is ott lennének, de csend nélkül sosem hallanánk meg. Ez a négy perc harminchárom másodperc a „csend zenéje”: Cage ezzel a művel állítások helyett kérdéseket akart feltenni.
Érdekes jelenség a csend. Sokan folyamatosan próbálják elnyomni a különböző hangokat fülhallgatókkal és egyéb eszközökkel, pedig a csend rádöbbentheti az embert arra, hogy mind a külvilágból áradó, mind a belső hangok fontosabbak, mint gondolnánk.
Aki csendben marad, sok mindent fel tud fedezni, mert a csend megnyugtatja és megtölti a szívet. A csend csupa hang: visszhangja megtisztítja a gondolatokat, és felnyitja a szemeket.
(A cikk nyomtatott változata a Családi Kör 2023. május 11-ei számában jelent meg.)
