Vidékünk sportéletének avatott krónikásai több esetben is átugrottak egy olyan történelmi időszakot, amelynek megítélése esetenként változott. Az 1941 tavasza és 1944 ősze közötti több mint három év sporteseményeinek felidézése, megörökítése okozott olykor gondot a szakíróknak, holott erre nyilván nem volt elfogadható indok vagy magyarázat. A világháborús években is tartottak ugyanis versenyeket, hiszen a sport minden, még a legszélsőségesebb hatalmak számára is fontos. A népet szórakoztatni illik és kell, addig sem foglalkozik a hétköznapi gondokkal.
A hadi bajnokságok
Az olimpiai versenyek történetével foglalkozó magyarországi szakemberek évtizedekkel ezelőtt érdeklődtek Sovlyánszki Pál ökölvívó 1945 utáni pályafutásáról. Én már Pavle Šovljanskiként azonosítottam, aki Jugoszlávia válogatottjában is sikeresen szerepelt. „Meg előtte a magyar válogatottban is” – tették hozzá, hiszen a történelmi események úgy hozták, hogy két országban is versenyzett a kiváló bokszoló. Ahogy Kubala László, a felvidéki magyar focista nemcsak a csehszlovák és a magyar, hanem a spanyol válogatottban is játszott. A háborús bajnokságot pedig Magyarországon a Nagyvárad focicsapata nyerte. A két világháború között, majd 1945 után is Oradea a romániai város neve. A történelmi fintor nem kímélte a csapatsportokat, de az egyéni sportolókat, így például a később párosban szlovén nemzetiségű társával Jugoszlávia színeiben világbajnokságot nyert Harangozó Vilmost sem. A teljesség igénye nélkül csupán a legismertebb sportembereket említjük, hiszen amúgy igen hosszú a lista.
Bizonyára voltak érzékeny idők és emberek is, akik nem szívesen emlékeztek arra, ami a háborús években történt velük. Okkal vagy ok nélkül, de tartottak – feltehetően – valamilyen számonkéréstől, holott minden épeszű ember elfogadja a tényt: a sportemberek felett is elszáll az idő, mindenki csak egyszer fiatal. A sportpályafutás is véges.
A háborús bajnokságok így a futballban is érdekesek voltak, és most a mai nemzedékeknek is alkalmuk van betekinteni a foci körüli korabeli eseményekbe. Ráláthatnak az akkori bajnokságokra a Bácskában és Bánátban. A témát egy oromi sportoló, a labdarúgó és edző Kazi Zsolt dolgozta fel, akinek nagyapja is megjárta a szovjet hadifogságot, és akinek emlékei között ott szerepelt a sportág háborús történetének egy szelete. Ehhez már csak az akkori sajtót, elsősorban a sportnapilap számait kellett fellapozni, összegyűjteni a szükséges adatokat, kijegyzetelni a hét-nyolc évtizeddel korábbi mérkőzések jegyzőkönyveit. Nem kis munka egy harminc év körüli aktív sportember számára. Aztán amikor összeállt a mintegy 60 nyomtatott oldalas könyv, még kiadót is kellett találni. Ebben segített két évvel ezelőtt a tóthfalusi székhelyű Nyers István Akadémia Sportegyesület.
A „Hazatérés Bajnokság”
A múlt század negyvenes éveiben és azóta született, egyre kisebb létszámú vajdasági magyarok alighanem meglepődve olvassák Kazi Zsolt könyvében, hogy már 1941 júniusában megkezdődött az első hadi bajnokság. Bácskában 32 klub harcolt négy héten át a minél jobb eredményekért, hiszen valamiképpen be kellett őket kapcsolni a Magyar Nemzeti Bajnokság küzdelmeibe. A csapatokat területi alapon osztották el öt csoportba, és a mérkőzéseket négy hét alatt bonyolították le. A Hazatérés Bajnokságnak nevezett, végül osztályozókkal eldöntött versengés győztesei aztán az első osztályba, illetve alacsonyabb szintű akkori ligákba kerültek. Mindenképpen érdekes, hogy például az első csoportban négy szabadkai csapat, a VAK, az AK, a TC és az MTE, továbbá a Magyarkanizsai SE és a Délvidéki KAFC vetélkedett, de azt is meg kell említeni, hogy a többi csoportban olyan együtteseket találunk, mint az Óbecsei Bocskai vagy a Kishegyesi Bocskai, Bezdáni SE, Újverbászi CSE. A rövidítések: A VAK a Vasutas Atlétikai Klubot, a TC a Torna Clubot jelenti, az újverbásziak esetében pedig a cukorgyári sportegyesületet rejti a CSE, tehát akár gyári csapatnak vagy egy ipari cég által támogatott egyesületnek is nevezhetjük az akkori klubot. Ezek, persze, 1945 után megszűntek, illetve átnevezték őket, de a keresztelések már a Hazatérés Bajnokság alatt megkezdődtek. A Vasutas bunyevác és horvát nemzetiségű játékosai magyarosított néven szerepeltek, így lett Šimokovićból Simon, Prćićből Pertics, Jakovetićből Jakab, Bogešićből Bogár, Neorčićból Nemere, Kopilovićból Koppány, de így lett Lazar Živkovićból Zsoldos Lázár, és a sor folytatható. A könyv szerzője ezeket a tényeket sem hallgatja el, ahogy a bánáti magyar és német csapatok bajnokságairól is képet kap az olvasó. Viszonylag gazdag képanyagot gyűjtött munkájához Kazi Zsolt, bár a fotók természetesen nem olyan minőségűek, mint a mai fényképek. Dokumentumértékük azonban vitathatatlan.
Ahogy a kiadvány szerzőjének, támogatóinak érdeme is, hiszen egy olyan történelmi, következésképpen pedig sporttörténeti időszakot dolgoz fel, amelyről eddig nem vagy csak alig esett szó. Pedig a történelmi tények vitathatatlanok. Akkor is, ha a korabeli események résztvevői vélhetően már nem élnek. Megmaradtak a jegyzőkönyvek, az újságokban a beszámolók, tudósítások, és az egykori focisták utódai számára az elődök, az ősök történetei, meséi. Azt a kort is túlélték tehát az akkoriak, és – még ha esetleg morbidnak tűnik is – a háborús időkben is sportoltak az emberek. Bácskában, Bánátban és feltehetően máshol is. Jó, hogy ezeknek a sporteseményeknek is emléket állított az utókor, még ha csak egy könyvecske formájában is.
(A cikk nyomtatott változata a Családi Kör 2023. május 11-ei számában jelent meg.)
Az oromi Kazi Zsolt könyvének címoldala
