Játszott az Újvidéki Színházban, a Szabadkai Népszínházban, a Tanyaszínházban, két évig állandó tagja volt a Zentai Magyar Kamaraszínháznak, majd három évre a szabadkai Kosztolányi Dezső színházhoz szerződött. Jelenleg szabadúszó színésznő, Budapesten él, kilenc színházban játszik. A szabad alkotásban hisz, vallja, hogy el kell utasítani egy szerepet, ha az ember nem érzi azt magáénak, és tudja, hogy ha politikailag elköteleződne, jobban keresne. Nagyabonyi Emesével beszélgettünk színházról és szerepekről.

Alföldi Róbert, Péterfy Bori, Esztergályos Cecília, csak néhány név azok közül, akikkel az elmúlt időszakban színpadon láthattuk. Ezek a szerepek, amelyeket mellettük vagy velük együtt eljátszhatott, olyan álmok voltak, amelyek beteljesültek?

– Azt hiszem, nekem túlságosan sok álmom van, és elég összetettek, meg folyamatosan születnek újak is. Amit tudok, azt útközben beteljesítem, ami viszont nem jön össze, azon nem kesergek sokáig – az igazi kudarc számomra az lenne, ha meg sem próbálnám, ha nem tennék meg mindent azért, hogy az álmaim valóra váljanak. A példa, amelyet említ – bármennyire is furán hangzik –, nem tartozott az álmaim közé, inkább ajándékként tekintek rá. Az eddigi legnagyobb szakmai álmom a Kosztolányi Dezső Színház volt, azon belül is Urbán Andrással dolgozni. Ez a vágy volt az, amelynek a megvalósulását konkrétan lehetetlennek tartottam. Aztán megtörtént. Akkor azt gondoltam: beteljesült az életem. És be is teljesült – ott születtem meg igazán mint színésznő, mint alkotó. Végtelenül hálás vagyok ezért Andrásnak, az akkori társulatnak, a színház összes dolgozójának és persze a nézőknek is. De azt hiszem, nincs olyan, hogy végső beteljesülés. Hullámzás van, változás: fönt és lent. És egyetlen egy irány: előre. Bennem mindeközben pedig szinte folyamatosan két, egymással teljesen ellentétes és szélsőséges erő munkálkodik: a vágy, hogy megálljak, hogy tartozzak valahová, és a vad amazon energiája, aki menni akar, harcolni, felfedezni, az amazon, akinek csillapíthatatlan étvágya van. Fájdalmas volt otthagyni a Kosztolányit.

2014-ben fejezett az Újvidéki Művészeti Akadémián, ezt követően játszott az Újvidéki Színházban, a Szabadkai Népszínházban, a Tanyaszínházban, a Zentai Magyar Kamaraszínházban és a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban is, majd Budapestre vitte az útja, ahol többek között a már említett színészek mellett kapott helyet.

– A magyarországi pályafutásom Sardar Tragirovsky társulatánál (Laboratorium Animae) vette kezdetét, miután 2018-ban, az El Caminón való egy hónapos zarándoklásom után eldöntöttem, hogy szabadúszó leszek. Két előadást hoztunk létre: Az ember tragédiáját, kilenc és fél órában Szentendrén és a Diótörőt, a budapesti RS9 Színházban. Ezt követően kitört a koronavírus-járvány, és a társulat megszűnt. Fontos volt számomra ez a csapat, és végtelenül hittem a munkánkban. Ebből kifolyólag aztán rendesen meggyűrt ez a periódus… Úgy éreztem, teljesen kicsúszott a talaj a lábam alól. Bár voltak más szerepeim is itt-ott, például a Radnóti Színházban vagy a celldömölki Soltis Lajos Színházban, de az alap és fő csapásvonal számomra a Laboratorium Animae volt. Végül a családom győzött meg arról, hogy váltsak szemléletmódot, és álljak bele teljes erővel és teljesen egyedül a szabadúszásba. Hallgattam rájuk. Urbán András meghívott az Átriumba, amikor feljött Pestre megrendezni a Mefisztót. Így kerültem Alföldi Róbert, Péterfy Bori, Hartai Petra, Huzella Júlia és Tornyi Ildikóval egy csapatba. Majd jött a Váci Dunakanyar Színház, A Vadász Esélye Társulat, a Filter Produkció, az Epic Theatre Company és a Pinceszínház.

És ott van a filmezés is…

– Igen, a filmezés is bekúszott az életembe. Szeretem a kamerát, és a kamera is engem, de ettől függetlenül alázatosan dolgozom, és minden erőmmel azon vagyok, hogy tanuljak és fejlődjek, mert egészen más energiákat igényel a film, mint a színpad. A következő évadban olyan feladatok várnak rám, mint Visky András monodrámája, a Júlia, aztán Tóth András rendezésében Lady Macbeth leszek a Pinceszínházban. De szerepelek majd egy nagyjátékfilmben is, amiről egyelőre még nem árulhatok el semmit. Tóth Andrással egyébként együtt játszunk a Miradban, közösen vezettük a színésztábort az előző évben a Malomfesztiválon, és idén is mi tartjuk majd a foglalkozást. Szeretek itthon (is) lenni és itthon (is) dolgozni. Andrást pedig nagyon tisztelem mint kollégát, alkotótársat és mint embert. Hálás vagyok a kapcsolódásunkért, elképesztően inspiráló és ritka. Ma már bízom a tehetségemben, önmagamban, az emberekben, a gondviselésben, és nem parázok annyira azon, ha nem látom, hogy mi lesz fél év múlva.

Hogyan sikerült leküzdeni az izgalmat, amelyet a nagyokkal való egy színpadra lépés okozott?

– Muszáj volt gyors és hatékony megoldást találni, hiszen nem állhattam oda úgy melléjük, mint egy rajongó… Nyilván idővel kiderült, hogy ők is ugyanolyan esendők, mint bárki más. Nagyon örülök, hogy mindegyikükkel jó kapcsolatot sikerült kialakítanom, és egyenértékű kollégaként tekinthetünk egymásra.

Az, hogy bízik a tehetségében és önmagában, kihat a különböző munkatárgyalásokra is? Egy kevésbé ismert embernek minden szerepre igent kell mondania?

– Nem, nem hiszem, hogy mindenre igent kellene mondania valakinek azért, mert kevésbé ismert. Én sem mondok mindenre igent. Az egyik legfontosabb dolog ebben a szakmában – meg szerintem az életben is –, hogy megtanulj nemet mondani. Enélkül nincs önazonosság, nincs szabadság. Az az alkotó, aki nem ezt az utat járja, azt hiszem, nem is nevezhető alkotónak. Ahhoz azonban, hogy idáig eljussak, nagyon sokat kellett tennem önmagamért. Komoly belső munka volt, és lesz is még – gondolom a sírig. Ez is egy folyamat, folyamatos törekvés.

Az anyagiakról is ugyanilyen könnyen tárgyal?

– Fejlődök, nagy léptekben – muszáj. Most tartok ott – néhány nagyon kedves és áldott kollégának köszönhetően –, hogy elkezdtem megtanulni azt, hogy miként érdemes, lehet és kell egy pénzügyi tárgyalást lefolytatni. Egyre könnyebben megy. Régen sokkal nagyobb kihívást jelentett, nem mertem és nem is tudtam magam igazán „beárazni.” Rengeteg negatív tapasztalatot kellett átélnem ahhoz, hogy a talpamra álljak ezen a téren (is).

Amikor azt mondta, hogy szabadúszó, az jutott eszembe, hogy ez ma egyenlő a bátorsággal.

– Szerintem egy művész nem paktálhat le. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy azok a művészek, akik szabadúszók, igazán szabadok, egyedi alkotásokat hoznak létre, bátrak, és úgy döntenek, hogy nem állnak be a sorba, nem tolják egyetlen politikai párt szekerét sem, nem hunyászkodnak meg, vállalják önmagukat és a véleményüket, ha kell, kiállnak magukért és másokért is, jelen pillanatban iszonyatosan rossz helyzetben vannak Magyarországon. És igen, keveset keresnek. Egyre szűkebb a tér számunkra. Azoknak a színházaknak pedig, amelyek nem jobboldaliak, nagy nehézségekkel kell szembenézniük nap mint nap. Egyre több színház véglegesen bezár. És sajnos a kör egyre csak szűkül: egyre kevesebb olyan műhely van, ahol szabadon lehet alkotni. Mindez persze sokszor elvi kérdés is…

A magánéletében is hasonlóképp szárnyal?

– Nem vagyok egy könnyű eset, nagyon gyorsan változik a hangulatom, egy nap alatt képes vagyok intenzíven körbejárni minden létező állapotot, valószínűleg ez egy olyan szakmai ártalom, amely kihat a magánéletemre is, és annak ellenére, hogy igyekszem kezelni, sokkal nehezebb párkapcsolatot létesítenem.

Bántja, hogy emiatt nincs párja?

– Nem, most elég sok mindennel foglalkozom, ami segít abban, hogy ne ezen gondolkodjak. És hiszek abban, hogy akinek és aminek jönnie kell, az jönni fog. Hiszek a gondviselésben. Nem akarok szomorkodni amiatt, ami nincs, inkább hálás vagyok azért, ami van.

Mivel foglalkozik szívesen szabadidejében?

– Nagyon kevés a szabadidőm, de ha van, akkor igyekszem azt a családommal és a barátaimmal tölteni. Nagyon fontosak az emberi kapcsolatok számomra. Emellett szívesen olvasok, filmezek, járom a természetet, ha itthon vagyok, akkor a Tisza-partot, ha odaát, akkor a kisebb kirándulóhelyeket célzom meg. De ugyanilyen kikapcsolódást nyújt számomra az is, ha nagyfokú adrenalinban lehet részem, ilyen például a vitorlásrepülés.