Lapzárta előtti pillanatok: nincs rovatcím, oldalt kell cserélni, tv-műsorral jól állunk, jaj, ezt a szöveget még két napig lehetne pofozni, de erre már nincs idő… és egyszer csak ebben a nagy zűrzavarban, szinte a semmiből az élet egy injekciós tűvel az elmébe szúr egyet. A dózis nem terít le, de több mint fél órán át, csak „igen, nem, talán, jó, húzd ki, írd be, kösz, oké, rendben, töltsd fel” szavas válaszokra vagyok képes.
Elhunyt Czini Gábor, topolyai asztalitenisz edző, tanár. Ez volt a lényegi mondanivalója annak az üzenetnek, amit Námesztovszki Béla bajsai tréner küldött, s ami a lefagyás állapotát eredményezte nálam. Esetemben az újraindítás 60 percet vett igénybe.
Mondták pár hete hogy beteg, de azt is, hogy jelezte, felépül majd. Pont Béla bácsinak ígérte meg, hogy nemsokára jön, és majd segít az új bajnokok kinevelésében. Nem véletlenül használtam a bajnokok szót, mert Czini tanár úr, még az asztalitenisz teremben is sokan így szólították, nem játékosokat, hanem bajnokokat nevelt. Nem egyet, vagy kettőt. Sokat. Tartományi és köztársasági szinten sorozatban nyerték a versenyzői az érmeket. Minden idők legfiatalabb lány csapatával jutott be a szerbiai Szuperligába, amelyet azonban sosem sikerült megnyernie. Egyszer ott volt a kapuban, a döntőben, de végül második lett a Topolya. Ami nem sikerült neki, az összejött a tanítványainak, Mijatov Dávidházi Zitának, Rekecki (szül. Barna) Blankának, Márkus Katalinnak, Crnkovity Gabriellának, Fenyvesi Anna Zsófiának, Truzsinszki Viktóriának, akik felnőtt országos csapatbajnoki aranyérmesek lettek egy másik klub színeiben. Ezen kívül közülük többen is korosztályos Európa-bajnokságokon is dobogóra állhattak, s Truzsinszkinak még az ifjúsági vb-n is sikerült párosban egy bronzérmet szereznie.
Czini Gábor Székelykevéről 1986-ban jött Topolyára, vagyis több mint három évtizeden át egyengette a topolyai játékosok és a klub útját a sikerek felé. Januárban lett volna 65 éves.
Czini tanár úr kézfogása számomra örökké emlékezetes marad: pont annyira szorította meg az ember kezét, amennyire azt egy komoly egyéntől az elvárható volt, s közben a szemembe nézett, és mindig azt mondta: „Ó, üdvözlöm Tőke úr, hogy vagyunk?” Hiába mondtam, hagyja már ezt az urat, messze vagyok én attól, nem engedett belőle, de azt sikerült elérnem, hogy a beszélgetés folyamán tegezett.
A véleményét mindig elmondta, kiállt az igazáért, de hangoskodni, vitatkozni egy másik edzővel, sosem láttam. Ha nem is tetszett neki minden, elfogadta, hogy így van. Még emlékszem, hogy Zentán volt, s nem éppen úgy alakult az időbeosztás, ahogy ő szerette volna, s félig viccesen megjegyezte: „No, lám, itt bizony nem demokrácia, hanem diktatúra van.” Azon, hogy a helyiek közül valaki azt felelte neki, „az lehet, de akkor Topolyán már évtizedek óta Czinizmus van”, jót nevetett.
Ebben a pillanatban, amikor Czini Gábor halála miatt a megdöbbenés és a szomorúság keríti hatalmába az embert, az asztaliteniszt szívügyüknek tekintő emberek sem tudják felmérni, mekkora veszteség érte a szerbiai asztaliteniszsportot. Egy csendes, fáradhatatlan, kitartó, intelligens ember távozott, akinek a szakma a kisujjában volt. Egy olyan ember, aki Topolyán és környékén mindenkit, de szó szerint mindenkit képes volt megtanítani asztaliteniszezni, és nem is akármilyen szinten.
A Földön szegényebbek lettünk egy Czini Gáborral, viszont ott fenn, az égben, aki eddig szeretett volna, de nem tanult meg asztaliteniszezni, annak mostantól nem kell aggódnia. Lesz valaki, aki ebben segíteni fog neki.
Tanár úr, nyugodjon békében.
