A világsajtó az elmúlt napokban a dubaj-i éghajlati világkonferenciát kommentálta, egy másik fontos téma pedig Nicolás Maduro venezuelai elnök bejelentése volt, miszerint a szomszédos Guyana olajban gazdag területét venezuelai tartománnyá kívánják nyilvánítani. Nagy aggodalmat keltett egy német turista párizsi megkéselése is. Nézzük azonban először, hogyan írt a világsajtó a közel-keleti helyzetről, ahol az egyhetes tűzszünet után az izraeli támadások most a Gázai övezet déli részére összpontosulnak. A Vatikán pedig érdekes módon sokáig huzadozott, hogy elismerje Izraelt.  – Átlapoztuk a világsajtót Stockholmtól Doháig és Caracastól Tokióig.  

Háború a Hamász ellen és a Vatikán furcsa álláspontja

A stockholmi Dagens Nyheter című bulvárlap :

„Netanjahu izraeli miniszterelnök mindig is azt mondta, hogy célja a Hamász megsemmisítése. Ehhez helyszíni ellenőrzésre és a földalatti létesítmények megsemmisítésére van szükség. E kettős logika könnyen érthető: Izrael nem engedheti meg, hogy az október 7-ikeihez hasonló újabb brutális támadás érje. De ennek az ára hihetetlenül magas. A Gázai övezetben már rengeteg lakóépület megsemmisült, és állítólag több mint 15 000 ember vesztette életét. Izraelnek minden joga megvan az önvédelemhez, de mindent meg kell tennie annak érdekében is, hogy civilek ne váljanak áldozatokká.”

A Vatikánnak mindig is tétovázott, hogyan kezelje Izrael államot. Ferenc pápa nem javított ezen a helyzeten, éppen ellenkezőleg. A következmények végzetesek, írja a Frankfurter Allgemeine Zeitung című polgári-konzervatív napilap:

„Nyolcvan évvel a holokauszt után a pápa hallgatása sérti Izrael és a Vatikán kapcsolatát. És ezt a pápát nem XII. Piusnak hívják. A neve Ferenc. A Hamász Izrael elleni támadása óta a katolikus egyház feje következetesen elkerülte, hogy egyértelmű különbséget tegyen az agresszor és az áldozat között. Ehelyett a pápa mindenütt elítéli a »terrorizmust« a közel-keleti konfliktusban, de nyilvánvalóan elsősorban az izraeli félre utalva. A jeruzsálemi latin pátriárka – Izrael legmagasabb katolikus egyházi vezetőjével – aláírta az ottani keresztény egyházak nyilatkozatát, amely egyoldalúan Izraelt okolja a konfliktus eszkalációjáért. […]

Ha a Vatikán dönthetett volna, akkor az Izrael nevű állam ma egyáltalán nem létezne. Amikor Theodor Herzl 1904-ben azt kérte Piusz pápától, hogy segítse a zsidók betelepülését Palesztinába, a cionizmus megalapítójának naplója szerint azt a választ kapta, hogy mivel a zsidó nép nem ismerte el Krisztust Isten gyermekének, »ezért mi nem tudjuk elismerni a zsidó népet”. Negyven évvel később, 1943 nyarán a Vatikán közölte Washingtonnal, hogy a katolikusok »vallási büszkeségét sértené”, ha Palesztina zsidó kézre kerülne. A Palesztinának zsidó és arab államra való felosztásáról szóló szavazás előtt 1947-ben az ENSZ-ben a Vatikán megpróbálta rávenni a latin-amerikai államokat arra, hogy a javaslat ellen szavazzanak. Miután nem sikerült megakadályoznia a zsidó állam létrejöttét, a Vatikán úgy döntött, hogy nagyrészt figyelmen kívül hagyja azt. VI. Pál 1964-ben ellátogatott ugyan Izraelbe anélkül, hogy valaha is kimondta volna az »Izrael« szót. 36 év telt el, mire a katolikus egyház feje rászánta magát arra, hogy hivatalos dokumentumban először említse név szerint Izraelt, és kifejezetten elismerje létjogosultságát. Ezt a lépést II. János Pál tette meg, aki Auschwitz közelében nőtt fel.”

A Washington Post című közép-liberális napilap azonban több oldalról is megvilágítja a pápa elleni támadásokat. Mint a legfontosabb amerikai fővárosi sajtószerv, a Post emlékeztet arra, hogy Ferenc már Buenos Aires-i érsekként is együtt ünnepelt az ottani népes zsidósággal, 2015-ben pedig, már a Vatikánban ünnepelte annak a zsinati deklarációnak a fél évszázados évfordulóját, amely megszüntette azokat a korábbi tanokat, hogy a zsidók lelkén szárad Jézus kivégzése. Ugyanakkor, írja a Post, Ferenc nyíltan kimondja gondolatait, s így az izraeli elnökkel folytatott telefonbeszélgetése során megjegyezte, hogy „a terrorra nem szabad terrorral válaszolni”. Ez felháborította az izraelieket, mert úgy érzik, a pápa kiegyenlíti az október 7-ikei brutális terrortámadást és annak 1200 áldozatát „egy demokratikus állam válaszával” – amelynek során tízszer annyi civil halhatott már meg. Ez utóbbi körülmény ugyanis Izrael szerint szintén az első támadást végrehajtók lelkén szárad.

A jeruzsálemi Al Quds című közép-jobboldali napilap kommentátora bírálja a Hamász vezetőjét, Jahja Szinvart:

„A Szinvar által elrendelt október 7-ei támadás sokkolta az izraeli biztonsági szolgálatok és a hadsereg elitjét. Most vértengert és halottakat, kitelepített emberek tömegeit és hatalmas lerombolt tájat látunk. Vajon Szinvar valóban azt hitte, hogy felhasználhatja a túszokat a palesztin foglyok kiszabadítására az izraeli börtönökből? Vajon arra számított, hogy Izrael ellentámadást indít ugyan, mint a korábbi esetekben, de azután tűzszünetet köt majd, amely megerősíti a Hamász pozícióját Gázában és Ciszjordániában, és ezáltal a palesztin nép egyetlen legitim képviselője lesz? Kétséges, hogy Szinvar támadási parancsa valóban teljes mértékben megváltoztatta az Izrael és a Hamász közötti erőviszonyokat.”

Mit hoz a klímakonferencia?

Térjünk át a dubaji klímakonferenciára. A tokiói Mainichi Shimbun című közép-baloldali liberális napilap a résztvevők számának csökkentését javasolja:

„Több mint 80 000-en regisztráltak résztvevőként, kétszer annyian, mint a legutóbbi konferenciára Nagy-Britanniában. És ez olyan időben történik, amikor a légiutasoknak lelkiismeretfurdalásuk van, mert a járatok súlyos hatással vannak a környezetre. Az ember óhatatlanul felteszi magának a kérdést: tényleg szükséges, hogy ennyi ember repüljön a világ minden tájáról erre a konferenciára? A kisebb, szegényebb nemzetek nem tudnak sok embert odaküldeni, ami hátrányos helyzetbe hozza őket a tárgyalásokon a gazdagabb államokhoz képest. Igazságos lenne, ha nemzetenként korlátoznák a résztvevők számát.”

A moszkvai Nyezaviszimaja Gazeta című ellenzéki napilap az úgynevezett klímaklub létrehozását tárgyalja, amelyet Scholz német kancellár javasolt a szén-dioxid-mentes ipar nemzetközi fejlesztésére:

„Nyilvánvaló, hogy ha minél több résztvevőt nyernének meg egy ilyen klubba való belépésre – ahogy ezt Scholz tervezi –, az az exportköltségek meredek növekedéséhez vezetne Oroszország számára. Az orosz gyártóknak kell ugyanis a CO2-kibocsátás költségeit viselniük az egyik vagy a másik külföldre szállított termék gyártása során. A szén-dioxid-intenzív áruk külkereskedelmének tehát egy alternatív nézete van kialakulóban: ez egy olyan koncepció, amelyben a vevőnek kell fizetnie a kibocsátásért. A vita arról, hogy ki fizessen a kibocsátásért – az erőforrás-szolgáltató vagy a fogyasztó – elhúzódhat ugyan, de Dubajban konkrét formát ölt az alacsony szén-dioxid-kibocsátású világ jövőjével kapcsolatos elképzelések konfliktusa.”

A dohai Gulf News című bulvárlap egyik vendégcikke az ENSZ klímakonferenciájának első úgynevezett egészségnapját dicséri:

„Ez több, mint egy mérföldkő; hisz fordulópontot jelent a globális éghajlat-változási párbeszédben. Képzeljünk el egy olyan világot, ahol a közegészségügy összefonódik az éghajlatváltozással – mert pont ez a világkonferencia által támogatott vízió. Ez nem csak az éghajlatváltozás elleni küzdelemről szól, hanem olyan egészségügyi rendszerek kialakításáról is, amelyek elég rugalmasak ahhoz, hogy ellenálljanak a változásoknak és alkalmazkodjanak hozzájuk. Ez a kezdeményezés új lehetőségeket nyit meg egy olyan együttműködés számára, amelyben az országok egyesítik tudásukat és ösztönzik az innovációt az egészségügyben.”

A venezuelai népszavazás szégyenletes eredménye

Venezuelában a választók népszavazással döntöttek a szomszédos Guyana állam olajban gazdag Essequibo régiójának annektálásáról. A lisszaboni Correio da Manha című, elsősorban bűncselekményekkel, botrányokkal, valamint figyelmet megragadó eseményekkel foglalkozó napilap kifejti:

„Venezuela elnöke, Nicolás Maduro egy több mint egy évszázados területi vitát hozott elő. Miért csak most? Az egyik magyarázat erre minden bizonnyal az, hogy Essequiboban nagy olajlelőhelyeket fedeztek fel, amelyeket most olyan cégek aknáznak ki, mint az amerikai Exxon Mobil. De Maduronak valószínűleg más oka is van: a 21. század úgynevezett szocializmusának képviselőjeként ő viseli a felelősséget a katasztrofális venezuelai gazdasági helyzetért – márpedig 2024-ben választások lesznek.”

Norvégia legnagyobb példányszámú napilapja, az oslói Afterposten is kitért a meghökkentő eseményre:

„Maduro népszavazást tartott arról, hogy Essequibo Venezuela része legyen-e – mintha ez egy olyan kérdés lenne, amelyről Maduro vagy népe dönthetne. A jelek szerint csaknem 96 százalék volt az igen szavazat 50 százalék körüli részvétel mellett. Most Maduro gyors léptekkel tör előre. Már előterjesztett ugyanis egy törvényt, amely Essequibót Venezuela részévé tenné, és ezáltal az állami olajcég a határon túl is aktívvá válna. Guyanában katonai beavatkozástól tartanak, és ha ez bekövetkezne, akkor a sokkal kisebb ország nemigen tudna szembeszállni a venezuelai hadsereggel. Maduro döntése az összes különbség ellenére a Krím-félsziget 2014-es orosz annektálására emlékeztet, amit Putyin hajtott végre. Ha Guyana behódolna, területének több mint a felét elveszítené.”

A caracasi Analitica című venezuelai digitális kommunikációs médium, amely politikai, gazdasági és nemzetközi eseményekre specializálódott, bírálja a venezuelai elnök döntését:

„A választási hatóság által az Essequibóról tartott múlt vasárnapi népszavazásról bemutatott adatok semmiképen sem helytállóak. Nincs meggyőző magyarázat arra vonatkozóan, hogyan haladhatta meg a választói részvétel az 50 százalékot annak ellenére, hogy a szavazóhelyiségek mindenhol ásítóan üresek voltak. Egyébként a múltban a közalkalmazottakat mindig nyomás alá helyezték, hogy részt vegyenek a választásokon. Maduro most cserbenhagyta a saját népét? A válasz az, hogy egyre többen veszítették el a reményt, és azt tapasztalták, hogy rokonaik is azon több mint hétmillió ember között vannak, akik elhagyták Venezuelát. Maduro és emberei tudják, mekkora a népszerűségük, és azt is tudják, hogy a következő választásokon vereség fenyegeti őket.”

A Washington Post az USA-t ösztönzi egy döntés meghozatalára:

„Antony Blinken amerikai külügyminiszter világos kijelentést tett. Az Egyesült Államok azt várta Venezuelától, hogy minden jelölt indulhasson az elnökválasztáson – ellenkező esetben a feloldott szankciók ismét életbe lépnek. Maduro azonban olyan féllépéseket tett a választási reform felé, amelyek aligha felelnek meg Blinken úr feltételeinek. Ami most kockán forog, az az Egyesült Államok hitele. Blinkennek nem szabad ezt elhallgatnia. Maduro, aki már korábban is csalt a szavazatokkal, furcsa népszavazást tartott a hétvégén Guyana olajban gazdag régiójának elfoglalásáról és annak venezuelai tartománnyá nyilvánításáról. Ez egy kísérlet a kormány támogatására a választások előtt. Maduro úr viselkedése előre látható volt. De ettől még nem lesz elfogadhatóbb.”

Késsel a turistákra

A párizsi Libération című, Jean-Paul Sartre és Serge July által alapított közép-baloldali napilap aggodalmának ad hangot a német turistát ért halálos támadást követően Párizs biztonsági helyzete miatt:

„Az iszlamisták fenyegetése több hónapja újra erősödik. A Hamász és Izrael közötti háború nem csillapítja le az amúgy is felhevült indulatokat. Hírszerzői források szerint ez a fenyegetés nagyrészt a 13 és 18 év közötti fiataloktól származik. Lenyűgözi őket az erőszak és egy digitális buborék csapdájába esnek. Nyolc hónappal az olimpiai játékok előtt, amelyek várhatóan több mint tízmillió embert vonzanak majd Párizsba, van ok az aggodalomra.”

A bécsi Der Standard című szociál-liberális napilap így vélekedik:

„A közelmúltban Párizsban történt késeléses támadás ismét világossá teszi: a közel-keleti konfliktus közeledik hozzánk. A terrorveszély növekszik. Európának a korábbinál nagyobb lendülettel kell szorgalmaznia a kétállami, vagy bármilyen más ésszerű megoldást, ami elérhető. Ez nemcsak a békés izraeliek és palesztinok érdeke, hanem saját érdekünk is.”

Napilapok a világ minden tájáról (Illusztráció: Pixabay)