A YouTuber – a mondás szerint – előbb-utóbb zenét készít. Vagy mégsem? Sokat gondolkodtam ezen. A zenén is. Az íráson is. Vajon mennyire van helye a zenének, olyan formában, mint 2020 előtt, egyáltalán beszélhetünk még hagyományos értelemben vett zenéről?
Olykor elunom az új tendenciákat és poros new wave playlisteket pörgetek Spotin vagy csak simán bólogatok otthon Billy Idolra. Aztán rájövök, hogy dögunalmas csaj vagyok, egy second hand negyvenes, aki jobb, ha nem üti az orrát a fiatalok dolgába.
Persze drillt szokott tolni azért a „néni” edzés közben meg akkor, ha a régvolt esetleges munkahelyeire és exbarátjaira gondol, de az autotune heaven huszonkét éves szépfiúinak nótái olyan mély messzeségbe kerülnek a „nénitől” lassan, de biztosan, mint a millió rózsaszál a Nine Inch Nailstől.
Minden relatív.
Emlékszem szegény nagymamám rémületében falhoz vágott habverőjére, mikor a double bass hifin át megrázta szobám falát a Head Like a Hole. Szóval, fiúk, lányok, nincs új a nap alatt.
Amellett, hogy néha igencsak félremotyogó újdonsült podcasterként próbálok nem belesülni az angol mondanivalómba a YouTube óceánjában úszva – három, új és baromira figyelemre méltó zenét is találtam a feedben.
Apropó óceán. Azahriah legújabb dala képletes értelemben véve ugyan, de éppen a legmélyebb pontjára süllyeszt több, mint egy milliós nézettséggel robbantva a YouTube-ot a tőle megszokott igen rövid idő alatt.
Azi ezúttal, valamilyen rejtélyes okból lehúzza rajongóit a polipok, kígyók és egyéb lények közé a sötét semmibe, a Malaysian Airlines 370-es járatának feltételezett tartózkodási helyére, a Mariana-árokba.
Maga a dal eléggé „trademark” hangzású, és nemigen tartogat meglepetést. A klip borzasztóan – bár nyilvánvalóan szándékosan – túlcsinált, bár a téma automatikusan hozza magával az AI furcsaságokat és a Cohen testvérek vájbját.
Mielőtt azt hinnétek, hogy savanyúan és egyértelműen lehúzom a kedvenceteket, azt el kell ismernem, hogy a kliprendező, Emil Goodman figyelemre méltó munkát végzett és az utolsó pár snittel végül számomra is „eladta” az előzőleg vadul és tök értelmetlenül burjánzó képi világot.
A görögös oszlopok és égő gyertyák között daloló Azahriah ugyanis kifejezetten festői, El Kazovszkij Dzsan Panoptikumát idéző jelenség.
Lapozzunk, mert nyilván kiderült, hogy nem ez a kedvenc Azahriah számom és mielőtt Azi menedzsmentjében sóhajtva kontráznák a léteznek még jó újságírók feltételezésre, hogy nyugtával dicsérd, nyugtával dicsérd barátom, (lásd az Idol című sorozatot) térjünk gyorsan át a következő számra, James Charles Call me back című dalára.
A mai full AI trendet ez a dal hálistennek nélkülözi, leszámítva a thumbnailt, amin egy romokban heverő ház látható. Meglepően jó és a mai dömpingben kissé ódivatúan popos hangvezetésű szerelmes dal lapul a thumbnail alatt. James Charles eddig mélyen titkolt művészi vénája végre kifejezésre jutott a minimalista klipben, amelyben a valaha fellelhető összes 2000–2014 közötti ócska mobilt egy rakásba hordták, a nyolcvanas évek pop art installációit szájbarágás nélkül idézve fel.
Az ötlet tíz pluszos. A dalszöveg pedig a digitalizáció felszínessége miatt elsatnyuló kapcsolatokról szól. Dickinson hangja zavarba ejtően jó, több vocal coach véleménye szerint is. Hangja a 2010-es évek soft pop ikonjait idézi, de van benne egy rejtett vintage vonal, amely a sokoldalú sminkes egész személyiségéből fakad.
Remélem, hogy láthatunk még többet belőle. A dal egyébként többségében pozitív kritikákat kapott, leszámítva Dickinson szokásos internetes ellenzőit.
A harmadik zene, amit megemlítenék ugyancsak távol áll az előző két internetes szupersztár stílusától, képi világától, a YouTube trendektől és az őket hallgató korosztálytól.
Ahogy a cikk elején említettem, Billy Idol, a jó öreg blues rock és a doom metal részemről újra felkerült a Spotimra és egyáltalán nem bánom.
Végül is: mindenki legyen az, aki és ami, meg menjen oda, ahova. Mindegy. Ne tárgyaljuk ezt túl. Ugorjuk inkább át az ageista (az egyének és csoportok életkoruk alapján történő diszkriminációja) propaganda sugallatait.
Röviden és velősen:
Rendesen a lovak közé csap az idén harmincéves Nevergreen, amikor az orosz-ukrán háború, a török földrengés, a belgrádi iskolai lövöldözés és a posztcovid korszak árnyékában kiad egy olyan dalt, igen hosszú szünet után, mint a Miénk a Föld. A rajongók örömére a dal egy igazi hamisítatlan Macura-féle Never banger.
A dal a jelenre reflektál, viszont van benne egy kis Sithek kontra Jedik Star Wars vonal, ami már más Never dalokban is felbukkant, akárcsak a doomsday hangulat, például a kiemelkedően ütős, viszont ugyancsak underrated Erős, mint a Halál című 2007-es reunion lemezen.
A dal vegyes fogadtatásra talált a zenekar YouTube csatornájának kommentszekciójában, a Barba Negrában viszont teltházas jubileumi koncertet toltak tavaly, régi dobosukkal, Szabó Endrével és Nenad Nedeljković gitárossal kiegészülve, úgyhogy kíváncsian várom a folytatást.
Izgalmas nyárnak nézünk elébe zenei fronton, és amellett, hogy Azahriah rekordot dönt a Puskásban, olyan kevésbé ismert, de annál izgalmasabb zenekarok koncertjeire (június 24-én) válthatunk jegyet, mint például az ősi pogány vallások rituáléit idéző Heilung/Barba Negra.
Egyre több olyan hiánypótló program is fellelhető a budapesti és vidéki zenei programok között, mint például a márciusi David Bowie emlékest a romjaiból feltámadt A38 hajón. Mondanom sem kell szerintem, hogy ezekre a programokra éppúgy szükség van, mint a fesztiválokon fellépő húzónevekre és a trap/drill műfajcentrikus, a Z es A generációt megcélzó OTL fellépéseire.
Mondom ezt úgy, hogy továbbra is úgy hiszem, hogy a jó zene nem korfüggő.
És…mondom újra.
Ugorjuk az ageista propagandát.
B. Flo
