MEGJEGYZÉS: Ezt az esszét a szerző bocsátotta díjmentesen az olvasók rendelkezésére, magyarul először itt, a Szabad Magyar Szó fordításában lát napvilágot. Timothy Snyder amerikai történész egyike azoknak, akik a legerélyesebben figyelmeztetnek a diktátori hajlamú politikusok, „erős emberek” hatalomra juttatásának veszélyeire. Éppen ezen a hétvégén „választották” újra – hatalmának 25-ik évében – Vlagyimir Putyin orosz diktátort, aki hazája szerződéseit semmibe véve rohanta le tíz évvel ezelőtt, majd két évvel ezelőtt újra az egyik szomszéd államot. Novemberben Amerikában próbálja visszaszerezni a hatalmat Donald Trump, aki minap kürtölte világgá, hogy ha nem győz, vérfürdő várható. De ha mégis, akkor szabad kezet ad Putyinnak, hogy „úgy bánjon a nem eleget fizető európai szövetségesekkel, ahogy csak akar.”
Timothy Snyder a Yale Egyetem Kelet-Közép-Európa történelmével foglalkozó tanára és a bécsi Humántudományi Intézet (Institut für die Wissenschaften vom Menschen) kutatója. Az esszé eredetileg Snyder „Thinking About…” című blogján jelent meg 2024. március 16-án.
Nem egy amerikai polgárnak tetszik az ötlet, hogy erőskezű ember vezesse az országot. Miért is ne lenne jó egy diktátor, aki elintézi a dolgokat?
Akkor éltem Kelet-Európában, amikor még friss volt a kommunizmus emléke. Jártam Ukrajna olyan vidékein, ahol Oroszország megszálló rezsimet vezetett be. Évtizedeken át olvastam náci vagy sztálinista uralom alatt élő emberek vallomásait. Sok régi sírhalmot meg frissen ásott sírgödröt láttam. És vannak barátaim, akik tekintélyelvű rezsimek alatt éltek, közöttük politikai foglyok és kínzások túlélői is. Egyesek azok közül, akikben a legjobban bíztam, merénylet áldozatává váltak.
Tehát úgy gondolom, hogy van válasz a fenti kérdésre.
Az erőskezű uralom egy délibáb. Ennek az ábrándnak az egyik leglényegesebb eleme, hogy az a bizonyos erőskezű vezető a te erőskezű embered lesz. De em lesz az. Egy demokráciában a választott képviselők hallgatnak a választókra. Ezt magától értetődőnek tartjuk és azt képzeljük, hogy még egy diktátor is tartozik nekünk valamivel. Azonban a rá leadott szavazat csak megerősíti a szavazók jelentéktelenségét. Mert lényegében az erőskezű vezető nem tartozik nekünk semmivel. Visszaél a bizalmunkkal és mi hozzászokunk ehhez.
Egy másik jóleső illúzió az, hogy az erős vezető majd összefogja a nemzetet. De az egyeduralomra törekvő vezető mindig egyértelművé teszi, hogy vannak, akik hozzá tartoznak, és vannak, akik nem. Egyik csoportot a másik után nyilvánítja ellenségnek. Ez mindaddig nem gond, amíg valaki úgy érzi, hogy a jó oldalon áll. De a félelem az élet lényegévé válik. A mi-és-ők politikája, ha egyszer beindul, soha nem ér véget.
Arról álmodozunk, hogy az erős vezető lehetővé teszi, hogy Amerika legyen az első. De a diktatúra megnyitja az országot a legrosszabb dolgok előtt, amiket a világ kínál. Egy amerikai erős ember más diktátorok gazdagságához és hatalmához méri magát. Barátkozni és ugyanakkor versenyezni fog velük. Új módszereket tanul majd tőlük, amelyeket saját népe elnyomására és kizsákmányolására használ fel.
A fenti ábránd azzal biztat, hogy az erős vezető legalább hatékonyan kezeli a dolgokat. A diktatórikus hatalom azonban nem akar elérni semmilyen pozitívumot, hanem az a lényege, hogy mindenki mást megakadályozzon abban, hogy sikeres legyen. Az erős vezető valójában gyenge ember: az a titka, hogy mindenki mást gyengébbé tesz.
A törvény és a választópolgárok iránt felelősséggel nem tartozó diktátornak nincs oka arra, hogy bármi más, a saját személyes érdekein túlmutató dolgot figyelembe vegyen. A 21. században ez nagyon egyszerű: ágyban, milliárdosként halni meg. A meggazdagodás és a börtönből való kimaradás érdekében az erőskezű vezető leépíti az igazságszolgáltatást és a köztisztviselőket lojális alattvalókkal cseréli fel.
Az új bürokraták nem érzik, hogy bárki más elszámoltatja őket. Alapvető közigazgatási funkciók szűnnek meg. A polgárok megtanulják, hogy kenőpénzt kell fizetniük, ha hozzáférést szeretnének biztosítani maguknak. A kegyúri rendszernek köszönhetően a hivatali bürokraták korruptakká, a polgárok pedig kétségbeesetté válnak A korrupció hamarosan normálissá, sőt megkérdőjelezhetetlenné válik.
Ahogy azonban az erőskezű uralom délibábja hétköznapi diktatúrává halványul, az emberek rájönnek, hogy szükségük van olyan dolgokra, mint a víz, az iskola vagy a társadalombiztosítási juttatás. Amennyiben az ilyen szükségletek diktatúrában is elérhetők, azokért erkölcsi és pénzbeli árat is fizetni kell. Ha egy kormányhivatalhoz fordul az ember, ki kell fejeznie személyes hűségét az erőskezű vezető iránt.
Ha ez valakinek nem tetszik, az az ő baja. Az amerikai polgárok szívesen pereskednek és eleve feltételezik, hogy panaszukkal a rendőrséghez vagy a bírósághoz fordulhatnak. Ha azonban egy erőskezű vezetőre szavazol, akkor a jogállamiság ellen szavazol. A bíróságon csak a lojalitás és a gazdagság számít. Az amerikaiak általában nem félnek a rendőrségtől, de meg kell tanulniuk félni tőle. Az egyenruhát viselőknek vagy le kell mondaniuk, vagy elfogadják, hogy egyetlen ember szeszélyeinek a végrehajtói.
Az elszegényedés általánossá válik (kivéve a diktátort, annak családját és barátait). A piaci rendszer versenyre alapul. Az erőskezű vezető alatt erre sem kell számítani, hiszen a kormány a vezető klánját részesíti előnyben. Az egyébként is nagy különbség gazdagok és szegények között még inkáb elmélyül. Aki haladni szeretne, a hivatalos oligarchák kegyeit kell keresnie. A kisvállalkozások fenntartása lehetetlenné válik. Ha valaki mégis sikeres, lesz aki rá akarja tenni a kezét a vállalkozására, s ezért majd valaki feljelenti.
Az erős vezetőről szőtt tündérmesében már nincs szükség politikára, hiszen minden világos és ragyogó. Valójában azonban sivár politika ural mindent. Nem lehet vállalkozást működtetni anélkül, hogy valaki fel ne jelentsen. A legalapvetőbb szolgáltatásokhoz sem férsz hozzá megaláztatás nélkül. Rosszul érzed magad a saját bőrödben. Át kell gondolnod, hogy mit mondasz, mert azt később felhasználhatják ellened. Amit az interneten csinálsz, az örökre megmarad valahol és még börtönbe is juttathat.
A nyilvános tér bezárul körülötted. Nem menekülhetsz bárba vagy tekepályára, mert minden szavadat megfigyelik. Igaz ugyan, hogy a melletted ülő vagy tekéző személy talán nem jelent fel, de elképzelhető, hogy megteszi. A pólód felirata vagy a lökhárítód matricájának az üzenete miatt is feljelenthet valaki. Még akkor is, ha csak a diktátor szavait ismételgeted, valaki akkor is hazudhat rólad és feljelent. És ha az erőskezű emberre szavaztál, összezavarodsz. Pedig nem kellene, hiszen éppen te választottad.
A jelentgetés normális viselkedéssé válik. Ha nincs törvény, nincsenek választások, mások feljelentése segít abban, hogy az emberek biztonságban érezzék magukat. Egy diktátor uralkodása alatt már nem bízhatsz meg a kollégáidban és a barátaidban, de még a saját családodban sem. A politikai félelem nemcsak a közéletet építi le, de az összes magánkapcsolatot is megrontja. És hamarosan a gondolataidba is befészkel. Ha nem mondhatod ki, amit gondolsz, elveszíted a nyomát is annak, amiben hiszel, és megszűnsz önmagad lenni.
Ha szívrohamot kapsz és kórházba kerülsz, azon aggódhatsz, hogy a neved rajta van-e valamilyen listán. Az idős szülők gondozása hirtelen veszélybe kerül. Már nem biztos, hogy kapsz kórházi ágyat vagy helyet az idősotthonban. Ha felhívod magadra a figyelmet, az idős hozzátartozóidat könnyen az utcára dobják. Amerika most nem így működik, de az önkényuralmú rezsimek mindig így működnek.
Az erőskezű vezető délibábos világában senki sem gondol a gyerekekre. Ám a diktatórikus hatalom lényege éppen a gyerekekkel kapcsolatos félelem. Még a bátor emberek is visszafogják magukat gyermekeik védelme érdekében. A szülők tudják, hogy gyermeküket kiszemelhetik és bántalmazhatják. Ha a szülők kilógnak a sorból, gyermekük minden esélyt elveszít arra, hogy egyetemre iratkozzon vagy elveszíti az állását.
Az iskolarendszer úgyis összeomlik, hiszen egy diktátor csak mítoszokat akar, amelyek a hatalmát igazolják. A gyerekek megtanulják az iskolában, hogy feljelentsék egymást. Minden következő generációnak szelídebbnek és tudatlanabbnak kell lennie, mint amilyen az előző korosztály volt. A kisgyermekekkel töltött idő megterheli a szülőket. A gyermekeid vagy a propagandát ismételgetik és olyan dolgokat mondanak, amelyekről tudod, hogy hamisak, vagy magad is attól tartasz, hogy rájönnek az igazságra, és ezért bajba kerülnek.
Egy diktatúrában a szülők már el sem mondják gyermekeiknek, amit gondolnak, mert attól tartanak, hogy a gyerekek azt megismétlik a nyilvánosság előtt. És ha a szülők már nem mondhatják el otthon sem a véleményüket, többé nem alakulhat ki meghitt bizalom a családban. Még az őszinteségről lemondó szülőknek is tartaniuk kell attól, hogy gyermekeik egy napon megtudják az igazságot, cselekedni fognak és börtönbe kerülnek.
Ha egy ilyen folyamat beindul, nehéz megállítani. Az erőskezű vezetés fantazmagóriájának jelenlegi szakaszában az emberek úgy képzelik, hogy az egy izgalmas kísérlet. Ha nem tetszik nekik az erőskezű uralom, azt hiszik, hogy legközelebb majd mást választnak. De erről szó sincs. Ha hozzájárulsz egy diktátor hatalomra jutásához, azzal felszámolod a demokráciát. Felgyújtod a hidat magad mögött. Az erőskezű vezető ábrándja elillan, ami viszont megmarad, az a valóságos diktatúra.
Valószínűleg nem ölnek meg pont téged, és azt sem várják el, hogy te ölj meg valakit. Ám a diktatúra alatti élet sivársága közepette tornyosul a felelősség mások haláláért. Mire elkezdődik az öldöklés, már tudni fogod, hogy nem az egységről, a nemzetről vagy a hatékonyságról van szó. Kiváló honfitársaidat, akiket elárultál, amikor az erős kézre szavaztál, meggyilkolják a vagyonukért vagy a diktátor szeszélye miatt. A saját tragédiád pedig elég sokáig fog élni ahhoz, hogy mindezt megértsd.
A diktátor népe (Illusztráció: Shutterstock)
