Maastrichtban írták alá 1992. február 7-én azt a szerződést, amely az Európai Unió jövőjét hivatott megalapozni. A holland város adott otthont az akkori Európai Közösség tagjainak, hogy aláírják azt a nagy horderejű megállapodást, amely az Unióvá alakulás hárompilléres szerkezetéhez és a közös pénz bevezetéséhez vezetett. A szerződés új közösségi politikát vezetett be többek között a fogyasztóvédelemben, az oktatásban, az ipar és a kultúra területén is.

Az Unió hárompilléres szerkezetét a következő, már meglévő szerződéscsoportok egybefoglalásával hoztáék létre:

  • az Európai Közösségek
  • közös kül- és biztonságpolitika
  • belügyi és igazságügyi együttműködés (rendőri és bírói együttműködés)

Az első pillérről, amelyet közösségi modellnek is neveznek, külön érdemes szólni, mert bonyolult gondolatmenet és fejlődési út nyomán a közvéleményben (de a hozzá nem értő sajtóban is) téves képzetek alakultak ki. Az Európai Közösségek három, már meglévő közösség és 15 szakterület egységes, kollektív szabályozását jelenti. A három korábbi közösség:

  • a maastrichti szerződéssel megszűnő Európai Gazdasági Közösség (még korábban Közös Piacnak nevezték)
  • az Európai Atomenergia Közösség (EURATOM)
  • az Európai Szén – és Acélközösség (amely az egész integrációs folyamat első hírnöke volt 1952-ben)

Az Európai Gazdasági és Monetáris Unióval kapcsolatos döntések kiterjedtek az Európai Központi Bank létrehozására, az euró bevezetésére, a nemzeti valuták kivonására. Itt jelenik meg az euró bevezetésére vonatkozó szabályrendszer, az úgynevezett maastrichti kritériumok. Az inflációra, államháztartási hiányra, államadósságra, kamatszintre meghatározott határsávok, számok kiegészültek az adott valuta stabilitásának szükségességével. Mindezek együttes teljesítésekor lehet egyáltalán közelíteni az euróhoz. Voltak azonban tagországok, melyek vidáman teljesítették a feltételeket, mégsem kértek eurót. Hogy könnyen megjegyezhető legyen, úgy szoktak rájuk hivatkozni, hogy a két korona és a font (svéd, dán korona és angol font).

Mások pedig, bár nem tagjai az Uniónak, mégis eurót használnak: ilyenek Andorra, Monaco, San Marino és a Vatikán. Ezek a miniállamok legalább területi elhelyezkedésük alapján indokolhatják az euró használatát, de van földrészünkön két olyan ország is, amely sem nem uniós tag, sem nem a schengeni övezetben helyezkedik el, mégis az euró lett a hivatalos pénzneme: Montenegró és Koszovó.

A három pillér egyébként már nincs is érvényben, hiszen a lisszaboni szerződéssel, amely 2009-ben lépett életbe, az Európai Unió egységes jogi személlyé vált. A Maastrichtban meghatározott, euró bevezetésére vonatkozó konvergenciakritériumokat viszont nagyon is használja az Unió.

Érdekesség, hogy a tagállamok abban is megállapodtak, hogy a közös pénz neve és helyesírása minden nyelven ugyanaz legyen: euro. Aztán csak akadt pár makacs ország, ahol nem hajlandók ezt elfogadni: magyarul eurónak írjuk, Máltán ewro lett belőle, szlovénül evro (görögül is így ejtik, amit görög betűkkel ευρώ-nak írnak), lettül eiro, litvánul pedig euras. A pénznem egységes elnevezéséről ma is folynak viták, nemzetközi pénzforgalmi jele ugyan az EUR, ám a dollárhoz, brit fonthoz és japán jenhez hasonlóan külön betűt alkottak hozzá: € (ami számítógépen a bal Alt billentyű lenyomásával és közben a számbillentyűzeten a 0-1-2-8 kombináció beütésével hozható létre).

Maastricht jelentősége az volt, hogy az európai országok túlléptek a kezdeti, gazdasági együttműködésre koncentráló célokon, és előtérbe állították a Közösség egységes politikai szándékait, amelyek 2007-ben Lisszabonban az egységes reformszerződéshez vezettek és az Unió alkotmányos alapjait hozták létre – noha a francia és a holland népszavazás elutasító döntése nyomán mégsem nevezték azt alkotmánynak.

Hiába, államot és alkotmányt vagy csak (akár fegyveres, akár jogi) erőszakkal, vagy csak végtelen türelemmel lehet alkotni, illetve módosítani.