Aki követi a magyarországi híreket, nemrégiben olvashatta, hogy az egyik egyetemi gólyatáborba tilos volt óvszert vinni, hogy ily módon akadályozzák meg a résztvevők közti szexuális kapcsolat létesítését. Hogy ez valóban visszatartó erővel bír-e, és hogy tényleg az-e a legnagyobb baj a gólyatáborokkal, hogy az ott együtt levők akár szexelhetnek is (nem pedig, mondjuk, az, hogy az idősebbek hagyománynak álcázva alázzák meg a jövendőbeli elsőéveseket), azt mindenkinek az erkölcsi ítélőképességére bízom, ebben nem is foglalnék állást. Különösen azért, mert ez az eset szerintem egy igazi problémára irányítja rá a figyelmet: tudniillik, hogy a mai tizen- és huszonévesek legnagyobb gondja nem az, hogy nyulak módjára mindenáron szaporodni akarnak, hanem éppen ellenkezőleg, többségüknek halvány lila dunsztja sincs arról, hogyan kellene közelednie másokhoz.
És nemcsak én mondom ezt, hanem a legújabb kutatások is: míg régebben a legidősebb korosztályt érintette leginkább az elmagányosodás jelensége, a Társadalomtudományi Kutatóközpont 2022-es vizsgálata szerint a 30 évnél fiatalabbak majdnem fele érzi magát gyakran magányosnak. És ez sajnos nemzetközi tendencia: a Harvard Egyetem kutatói szerint a 18 és 25 év közötti amerikaiak közel kétharmada rendszeresen vagy mindig egyedül érzi magát.
Fejlődéslélektani tanulmányainkból emlékezhetünk rá, hogy a kamaszkor és a fiatal felnőttkor legfőbb vívmánya a saját identitásunk kialakítása, és ebben kulcsszerepe van a kortárs kapcsolatainknak, hiszen azok viszonylatában határozzuk meg önmagunkat. Nem véletlenül nevezik ezt a „társas promiszkuitás” szakaszának: ideális esetben többféle közösségben próbálhatjuk ki magunkat, és ez segít eldönteni, hova szeretnénk tartozni. Gondoljunk csak bele, a Z generációnak (vagyis a nagyjából 1995 és 2010 között születetteknek) mennyiféle nehézséggel kellett szembenéznie, ha kapcsolódni akart: az ő életükben gyakorlatilag válságot járvány és háború követett. Mindez a közösségi média térnyerésének kedvezett, amiről ma már tudjuk, hogy kritikátlanul alkalmazva mennyire káros lehet. Ez felerősítette ennek a nemzedéknek a szociális szorongását, így nem csoda, ha az emiatti bizonytalanság és tehetetlenség bénultsággá változik, ha egy hús-vér embert kell megszólítaniuk. Ezek az emberek a vélt vagy valós sikertelenségük miatt olyan spirálba kerülhetnek, amellyel csak tovább távolodnak az egyébként vágyott társas kapcsolatoktól, ezért a depresszióra is nagyobb esélyük van. Persze vannak az elszigetelődésnek extrém példái is. Jussanak eszünkbe az incelek: ők azok a férfiak, akik arról értekeznek online csoportokban, hogy miként kínoznának meg nőket – és ezeket a fantáziáikat rendőrségi jegyzőkönyvek tanúságai szerint nem egyszer cselekvésbe is fordítják. És ha azt hisszük, ez csupán a hanyatló nyugaton fordulhat elő, akkor olvassunk utána az elmúlt napok TikTok-botrányának, amelyben influenszerek mutatnak rá egy ilyen jellegű magyarországi oldal letiltásának lehetetlenségére.
Ezt az összegzést olvasva könnyen megérthetjük, miért nehéz a mai fiataloknak stabil barátságokat és tartós párkapcsolatokat kialakítani. Tudományos tény például, hogy a mostani huszonévesek kevesebbet szexelnek, mint a szüleik az ő korukban. Ők azok, akik már gyerekként találkoztak webes felnőttfilmes tartalmakkal, és számukra az ott látottak jelentik a normalitást (hacsak nem volt a közelükben egy megbízható felnőtt, akivel erről beszélhettek volna). Szóval ne lepődjünk meg, ha fogalmuk sincs, hogyan kéne mindezt jól csinálni, így inkább nem is csinálják.
Kezdődik az új tanév, és ha szülők vagy pedagógusok vagyunk, igyekezzünk mi azok a megbízható felnőttek lenni, akiknek fel lehet tenni kényes kérdéseket. Még ha néha nagyokat is nézünk, próbáljuk ne leoltani, kioktatni vagy pellengérre állítani a hozzánk fordulókat, hanem legyünk nyitottak a problémáikra, és ha nem tudjuk a megfelelő választ, ne féljünk szakembert kérdezni. Teremtsünk olyan helyzeteket, amelyekben a gyerekek kapcsolódhatnak egymáshoz: szülőként vigyük őket sportolni, táncolni, zeneiskolába vagy az érdeklődésüknek megfelelő egyesületbe, ahol hasonszőrűekkel találkozhatnak, tanárként pedig alapítsunk olyan szakköröket, ahol nemcsak tanulhatnak, hanem elfogadásra és megértésre is találhatnak. Fontos tudnunk: alapvetően nem a gyerekek felelőssége, hogy saját magukon segítsenek, hanem a miénk, felnőtteké. Ha úgy ítéljük meg, hogy a gondjainkra bízott gyerek mentális problémával küzd, kérjük a szakszolgálat segítségét. Ha az leterhelt, legyünk kreatívak: Vajdaságban egyre több a mentálhigiénés segítőnek képződő, jövendőbeli szakember, és számukra is előnyös, ha ingyenes beszélgetéseken edződhetnek. Éljünk ezzel a lehetőséggel!
És hogy hazabeszéljek: ne feledkezzünk meg a művészetek gyógyító hatásáról. Akár élvezni, akár művelni ezeket lelki immunerősítés. Ferenc pápa a múlt héten ki is adott egy levelet az irodalom fontosságáról a papképzésben. Ebben a következőket írja: „A fáradtság, a harag, a csalódás, a kudarc pillanataiban, és amikor még az imádság sem hozza meg lelki békénket, egy jó könyv segít átvészelni a vihart, mígnem kevéske nyugalomra találunk. És az olvasás talán új belső tereket nyit meg, amelyek segítenek, hogy ne záruljunk be pár rögeszmés gondolat könyörtelen rabságába.” Azt hiszem, erre mindannyiunknak szükségünk van.
Berényi Emőke
