Hétfőn reggel minden szerbiai iskolában becsengettek. Ez a nap ünnepnap, és próbáljunk az ünnep meghittsége előtt illően tisztelegni. A tanévkezdő ugyanis – minden más töltetű gondolat és érzés dacára – az iskolakezdő gyermek számára meghatározó és életre szóló élmény, így jóvátehetetlen hibát vét mindenki: szülő, tanár, ismerős vagy ismeretlen, aki odafigyelés, idő vagy empátia híján, szakmaiatlanul vagy bármi más módon akadályozza abban, hogy az összes szépségét és varázsát kibontsa.
Ez főképp az elsőbe indulókra, de az ötödikesekre és a középiskolába is indulókra egyaránt érvényes. A tanévkezdés minden iskolába visszatérő gyermek számára sajátos érzések palettáját hívja elő, amelyet túlnyomórészt a meleg színek és a jó érzések uralnak. Az a gyermek, akinél nem így történik, szomorú, és külön odafigyelést igényel.
Hagyjuk meg gyerekeinknek az örömöt, a lehetőségeinkhez mérten pedig igyekezzünk a meglepetésekkel szolgáló és kihívásokkal járó kezdet izgalmában nemcsak osztozni, hanem megerősíteni bennük az iskola jó oldalának tudatát. Próbáljuk eloszlatni az olykor felnagyított, a gyermekek képzeletében esetleg el is túlzott aggodalmakat, és mindenkorra biztosítani őket abban, hogy ha netán bajba kerülnének, a szüleik, a környezetük (a tanítóik és az intézmény egésze is) mellettük állnak.
Hitelességünk okán ebben a kiállásunkban mindvégig ki is kell tartanunk.
Mindenkori kihívások
Ne higgyük még akkor sem, ha már sikeresen vagy kevésbé, egyszer s mindenkorra túljutottunk a tanévkezdés megpróbáltatásain – hisz gyermekeink (jó esetben unokáink is) rég megtették az iskolába vezető első izgatott lépéseket –, hogy a mostani szülőknek nem jelent tán még a miénknél is nagyobb kihívást, amikor gyermekeiket elindítják ezen a fontos úton. Főképp, mert közben rengeteget változott a világ. A korábban természetesnek számított megannyi dolog ma már nem az. Ráadásul időből és türelemből jóval kevesebb van, a környzeti hatások pedig olyannyira felerősödtek, hogy a gyermekek biztonságáért érzett, korábban elenyésző aggodalom mára jogossá vált, sőt az intézmények iránti bizalmunk és elvárásaink is jócskán megváltoztak.
Az iskolába indulás ezenfelül komoly anyagi, szervezési, logisztikai, gondoskodási és egyéb feladatokat ró az egyébként is túlfeszített tempóban és óriási terhelés alatt élő szülőkre.
Kisebb környezetekben ezek valamivel könnyebben kezelhetők, különösen, ha van helyben segítség (nagyszülő, rokon, szomszéd stb.), de városi környezetben igen nehéz. Arra most értelmetlen hivatkozni, hogy az itteni magyarság jórész falvakban él.
A hihetetlen összegű átlagbérekről szóló állami propaganda ellenére számos család költségvetése igencsak megsínyli a tanévkezdést. Az új tankönyvcsomagok tízezrekbe kerülnek, a taneszközökről ne is szóljunk. Vannak hozzáférhető áron is füzetek és egyebek, de minden gyermek a „trendibb“, de méregdrága tanszerekre vágyik. Sok szülő keserű gombócokat nyelve kényszerül rávenni gyermekét a beletörődésbe, de nemigen tehet mást.
Ezzel még nincs vége. Vajon hány szülőnek jut ideje, hogy reggelit és tízórait készítsen a gyerekeknek? (Sajnos, olyan is akad, akinek lenne ugyan, de nemigen szán rá.) Pedig a többórás ott-tartózkodáshoz energia kell. Az iskolai uzsonna-előfizetőinek száma egyre csökken, és a hozzáférhető áron előállított iskolai tízórai is (amihez esetleg tej, tea vagy joghurt jár) belekerül havi kétezerbe, ha nem többe. Az úton-útfélen fellelhető pékségek, gyorsétkezdék és boltok nem túl egészséges, de szemre vonzó kínálatának kevés éhes gyomor tud ellenállni. Az árak határa akár a csillagos ég. A napi árat pedig legalább 20-22-vel plusz a gyermekek számával be kell szorozni, amibe havi szinten beleszédül a mediánbér alatt élő családok többségének a feje.
Gondot okoz az is, hogyan jut el a gyerek az iskolába és onnan vissza, és ki ügyel rá, amíg a szülők dolgoznak. Városi nyavalyák, mondanák a beavatatlanok. Korántsem. A főleg apró falvakban, szórványban élő magyar gyermekeknek olykor még az utazást is vállaniuk kell, mert egyre több helyen nincs iskola, vagy csak távoli intézményben működik magyar osztály.
Az iskolai napközik igénybe vétele – ritka kivételtől eltekintve – amolyan „szükséges rossznak“ számít még akkor is, ha egyébként jól működik. Ez érthető, hisz minden gyermek otthoni környezetben, lehetőleg családi körben szeretné tölteni az időt, ami a kötelező tanításon túl fennmarad. Szinte biztosra vehető, hogy az iskolai erőszak és egyéb problémák száma és súlyossága is csökkenne ezáltal. De a mai körülmények közt erre sajnos kevés az esély.
Aki tud, legalább megpróbál segíteni
Az állami felelősségvállalás – akár a saját, akár az anyországi – igyekszik a családokat átsegíteni ezeken az ünnepi hangulattal összefonódó kihívásokon. A vajdmagyar gyerekeknek járó anyaországi támogatások (Szülőföldön magyarul, beiskolázási csomag stb.) kétségkívül nem elhanyagolható segítséget jelentenek. A hazai kormányzat szintén ad támogatást a tankönyvek beszerzéséhez. Ingyen tankönyv jár bizonyos szociális kategóriák számára, de egyes önkormányzatok is erőfeszítéseket tesznek, hogy ezt minél több diák számára elérhetővé tegyék.
Rokonszenves és követendő példa, hogy a munkajogi szabályok lehetővé teszik, sőt a közintézményekben és a közvállalatok jelentős részében már alkamazzák is, hogy az óvodába és elsőbe induló gyermekek szülei ekkor két nap fizetett szabadságot kapnak. A magánszektorban még nem egészen vált gyakorlattá a lehetőség, de vannak komolyabb (nem ritkán külföldi tulajdonú) vállalatok, ahol odafigyelnek a dolgozókra, és fontosnak tartják az ilyen gesztusokat.
A szeptemberi indulás örömteli légkörében szólnunk kell az intézményekről is. Az oktatási rendszer megannyi visszássága – ha rövid időre is – elhalványul ilyenkor. A kezdet örömünnep, mint ahogy a ballagás is egy többéves közös munka végén. Jó lenne, ha ez a bizakodás és jóleső érzés nem száradna fel az esetleg rejteni próbált, de őszintén elejtett örömkönnyekkel, az indulás varázsa nem csak egy napra szólna, és az előttünk álló tanév nehézségeivel ugyanilyen hittel és a siker reményében nézhetnénk végig szembe.
BERETKA Ferenc
