Pekár Tibor Szabadkán született, Topolyán nőtt fel, életére és munkásságára azonban nagy befolyást gyakoroltak a szerb fővárosban eltöltött évek, ahonnan fél évszázada költözött vissza Észak-Bácskába. A Pro Urbe díjat szeptember elsején, a városnapi díszülésen vette át. 

Nyolcvan évvel ezelőtt Topolyán a nők még jobbára odahaza szültek, Pekár Tibor esetében azonban az orvos jobbnak látta az édesanyját kórházba utalni, s így történt, hogy Szabadkán pillantotta meg a napvilágot 1943. július 19-én. Így lett szabadkai születésű topolyai. Mert hát Topolyán nőtt fel, ott járt elemi iskolába, s ott kezdett el hegedülni. Pályája során számos zenekarban muzsikált, a Szabadkai Zeneiskolában zenészek, hegedűművészek generációit nevelte fel, tucatnyi könyve nélkül pedig ma alig tudnánk valamit Szabadka zenei múltjáról.

„Majdnem matematikatanár lett belőlem”

Kérem, meséljen a gyerekkoráról.

– A gyerekkorom boldog volt, pedig mai szemmel nézve semmi okom nem volt rá. A háború utáni években szinte semmink sem volt, de mi, gyerekek vidáman játszottunk a porban, sárban, hóban, és örültünk, ha kaptunk egy karéj zsíros kenyeret, bár a fekete meg a kukoricás kenyérért én magam nem rajongtam különösebben. Sok időt töltöttünk az utcán, ahol – autóforgalom híján – zavartalanul lehetett játszani: fogócskázni, bújócskázni, rongylabdával focizni. Lavórban mosakodtunk, dézsában fürödtünk. A szülők persze mindenféle munkára befogtak bennünket, hiszen munka mindig akadt a söprögetéstől a krumpliültetésig, a baromfietetéstől a boltba menésig. És miközben édesanyámmal a borsót fejtettük, vagy a kerítést meszeltük – nótáztunk. Sok dalt megtanultam tőle, és amikor egy-egy névnap alkalmával összejött a rokonság, akkor bizony hajnalig szólt a nóta. Hangszeres zenével két helyen találkozhattam: a lakodalmakban meg a rádióban. A vasárnapi ebéd elképzelhetetlen volt a rádióból sugárzott Jó ebédhez szól a nóta nélkül. A magyar nótát azóta is kedvelem.

A hegedülés hogyan kezdődött?

– 1950-ben a topolyai színházban egy tanfolyam indult, amelyen zenészeket képeztek ki. A tanfolyamot Kovács István, a színház karnagya vezette, akitől mindenféle hangszer kezelését meg lehetett tanulni, noha ő maga csak hegedülni tudott. Erre a tanfolyamra engem is beírattak, s egy feles hegedűvel a hónom alatt elindultam az ismeretlen jövő felé. A tanítás a színház egyik termében folyt, s én olyan szépen haladtam, hogy kétévnyi szorgalmas gyakorlás után beülhettem a színház zenekarába, pedig még alig töltöttem be a kilencedik életévemet. A pályaválasztás tehát megtörtént, csak annak én akkor még nem voltam tudatában. Középiskolába – gimnáziumba meg zenedébe – Szabadkán jártam, ahol 1959-ben vettek be a filharmonikus zenekarba, ahonnan mindmáig nem rúgtak ki, tehát immár 65 éve tagja vagyok – most már inkább csak amolyan tiszteletbeli.

Voltak-e példaképei, tanárok, akikre felnézett?

– Első hegedűtanárom, a fentebb említett Kovács bácsi nagy hatással volt rám, tőle nemcsak hegedülni tanultam, hanem sok egyebet is. Ő például szerette az útleírásokat, és sokat mesélt nekem távoli országokról, amelyekről éppen olvasott. Ő kedveltette meg velem az idegen nyelveket, s adta kezembe az első francia nyelvkönyvet. Azt a mondást már korábbról ismertem, hogy annyi ember vagy, ahány nyelvet tudsz – én pedig sok ember szerettem volna lenni. Később ezt túlzásba is vittem egy kicsit, mert szem elől tévesztettem a másik bölcs mondást, mely szerint aki sokat markol, keveset fog. Hatással volt rám Dumas regényhőse, Monte Cristo grófja is, aki több nyelven beszélt, mégpedig anyanyelvi szinten. Ugyancsak Kovács bácsinak köszönhetem a festészet iránti fokozott érdeklődést. De érdekelt engem az irodalom – tömérdek könyvet elolvastam – meg a történelem is, és a gimnáziumban a matematika volt a kedvenc tantárgyam, úgyhogy majdnem matektanár lett belőlem. A sors azonban, mint tudjuk, már jó előre kijelölte, hogy melyik utat kell választanom, s így lett belőlem hegedűs, pontosabban szólva zenekari zenész. Mert a tanulmányaimat a belgrádi zeneakadémián csak úgy folytathattam, ha mellette valamilyen állást vállalok. Így lettem a belgrádi hadseregzenekar tagja, s az ugyancsak szabadkai születésű hegedűművész, Dimitrijevics Milán tanítványa.

„Néha még most is Belgráddal álmodom”

Milyen élete volt a fővárosban zenekari zenészként?

– A Belgrádban töltött tizenegy évről rengeteg szépet tudnék mesélni. Igaz, nem volt éppen könnyű az életem, főleg, ha azokhoz az évfolyamtársaimhoz hasonlítom, akik belgrádiak voltak, hisz nekik nem kellett dolgozniuk, és odahaza minden készen várta őket. De nem voltam egyedül, aki hasonló megterhelésnek volt kitéve, s az ember sokat elbír, amíg fiatal. Egy (sőt több) kitűnő zenekarban játszhattam remekműveket jó karmesterekkel, kiváló szólistákkal, s az mindenért kárpótolt. Sokat utaztunk kül- és belföldön, rengeteg mindent láthattam abból, amiről Kovács bácsi mesélt még gyerekkoromban, a nyelvtudásomat is kamatoztathattam, a képtárakban pedig közelről megcsodálhattam azokat az alkotásokat, amelyeket addig csak leírásból vagy képeslapról ismertem. Azokban az években valahogy Belgrád is közelebb állt a világ többi részéhez. Alig akadt olyan világjáró művész – itt elsősorban a zenészekre gondolok –, aki elkerülte volna Jugoszlávia fővárosát. Belgrád akkor valóban kozmopolita város volt, mondogatták is, hogy ott él a legkevesebb szerb. Főleg a muzsikusok között sok volt a más nemzetiségű: horvát, szlovén, macedón, albán és nem csekély számú magyar. Az én tanárom, aki szerb neve ellenére is inkább számított magyarnak, hiszen magyarok között nőtt fel, és Budapesten is tanult, nagyon szerette volna, ha mellette maradok az akadémián asszisztensnek, de én hallani se akartam róla, a zenekarban való játszás engem teljesen kielégített. Szóba se jöhet, hogy én valaha is tanítsak! A sors persze ezúttal is erősebbnek bizonyult.

Milyen fordulatot hozott a sors?

– Akkor már boldog házasságban éltem egy szabadkai magyar lánnyal, aki nagyon jól hegedült, és Varga Lillának hívták. Ráadásul ő is a hadseregzenekarban játszott, ami számára közel sem jelentett akkora örömet, mint nekem, mert nagyon rosszul viselte a sok buszozást. Így aztán szívesen tettünk eleget az itthoni meghívásnak, hogy fogadjuk el a tanári állást a szabadkai zeneiskolában. Persze, sokat mérlegeltünk, tépelődtünk, mire kimondtuk az igent, de végül is hazajöttünk, és nem bántuk meg. Én ugyan álmomban még évekig Belgrádban maradtam, sőt most, ötven év múltán is előfordul, hogy Belgráddal álmodom. Mert éppen ötven évvel ezelőtt, pontosabban szólva 1973-ban költöztünk haza. A kapcsolat Szabadkával természetesen sohasem szűnt meg teljesen, mert engem, mint a Mladost ifjúsági zenekar egyik alapító tagját és koncertmesterét rendszeresen visszahívtak, amikor a városban sor került az évente megrendezett ifjúsági könnyűzenei fesztiválra (Omladina ‘61 stb.). 1968-ban pedig, amikor fennállásának századik évfordulóját ünnepelte a zeneiskola, a díszhangversenyre mindketten kaptunk meghívást. Sőt, azontúl évről évre hazajártunk, mert a városnapi ünnepségek keretében rendezett nagy szimfonikus koncertre mindig meghívtak bennünket.

Hogyan született meg az elhatározás?

– Hogy elfogadtuk a szülőföld hívását, elsősorban annak volt köszönhető, hogy ezáltal hozzájutottunk egy vadonatúj lakáshoz. Nem kaptuk, hanem vettük – hitelre –, de már 1973 őszén birtokba vehettük, amiről Belgrádban sokáig csak álmodozhattunk volna. Márpedig mi – én 30 évesen, a feleségem 28 évesen – akkor már komolyan foglalkoztunk a fészekrakás gondolatával. Egyelőre azonban az új munkára koncentráltunk, mert bizony nem ugyanaz a kettő: hegedülni meg hegedűt tanítani. De túljutva a kezdeti nehézségeken, egykettőre felismertük a hegedűtanítás szépségét, s hogy mennyi örömet jelent sikert elérni a hegedűs palántákkal.

A zenei múlt még a városban élő muzsikusok előtt is ismeretlen volt

Tanárként is igen eredményes múlttal büszkélkedhet…

– A hegedűtanári babérjaimmal nem szívesen dicsekszem. A versenyekről sohasem tértünk haza üres kézzel, s aki szorgalmas volt, és követte a tanácsaimat, abból jó muzsikus lett, ha ugyan a pályán maradt. A modern technikának köszönhetően számos (jobbára külföldre került) tanítványommal tartom még mindig a kapcsolatot, érdekel a sorsuk, s ők is gyakran érdeklődnek a hogylétem felől, s gratulálnak egy-egy könyvem megjelenésekor.

A tanítás mellett maradt-e ideje a zenélésre?

– A tanítás mellett természetesen a Filharmóniában is játszottunk, sőt, szólistaként vagy kettesben is gyakran közönség elé merészkedtünk. Amikor pedig öttagúra gyarapodott a család – három lányunk született –, akkor a gyerekeket is bevontuk a muzsikálásba. Mert az csak magától értetődik, hogy belőlük is muzsikust faragtunk. Mindegyikük két-két hangszeren játszik. Igaz, végül csak az egyikük választotta magának ezt a szép, de nem könnyű hivatást. Nagyszülői segítséggel sikerült felnevelni a három lányt, s amellett aktívan részt venni a város zenei életében. Elég sokat szerepeltünk nyilvánosan, mert Molnár Mirkóval és Balázs Piri Istvánnal közösen időközben létrehoztunk egy vonósnégyest, sőt egy kamarazenekart is. Mindez persze már régen a múlté, valószínűleg kevesen is emlékeznek rá.

A Pekár családi quintett: Tibor, Szilvia, Lilla, Anikó és Zsuzsi (Fotó: magánarchívum)

A város zenei múltjának kutatása, a könyvkiadás hogyan kezdődött?

– Négy évtizeddel ezelőtt született meg bennem az ötlet, hogy mi lenne, ha feldolgoznám Szabadka zenei életét – legalább kétszáz évre visszamenőleg. Mert a város írói egymásról elég sokat írtak, írnak, tehát az irodalmi múlt eléggé ismert, a festőkkel is többen foglalkoztak és foglalkoznak ma is, hasonlóképpen a színészeinkről is sokat tudunk, de a zenei múlt még a városban élő muzsikusok előtt is eléggé ismeretlen. Így történt aztán, hogy a hegedűt félretéve tollat, majd írógépet s a végén számítógépet ragadtam, és elkezdtem kutatni. Először a történelmi irattárban, majd a zeneiskola archívumában, végül pedig a korabeli újságokban, s az összegyűlt tengernyi anyagot azóta is rendezgetem, s egy-egy téma köré csoportosítva megpróbálom közrebocsátani. A rövidebb tanulmányok folyóiratokba kerültek, a hosszabb írásokból pedig könyv lett. A könyvek többsége a szabadkai Életjel gondozásában jelent meg, ami elsősorban a Dévavári házaspárnak köszönhető. Aligha akad még egy város – akár Szerbiában, akár Magyarországon –, amelynek a zenei élete ennyire részletesen fel lenne dolgozva, mint Szabadkáé. Még a zenetörténészek is átböngészhetnék az írásaimat, mert a kutatásaim során számos olyan dologra bukkantam, amelyek sem a magyarországi, sem a szerbiai zenetörténetben még csak említve sincsenek. A felterjesztőm nyilván ezt ismerte fel, s ennek az értékelésnek lett a gyümölcse a minapi kitüntetés.

Akad-e még valami meglepetés a tarsolyában?

– Ha a tarsolyomban nem is, de a számítógépemben akad. Csak az a kérdés, hogy lesz-e, aki kiadja. Én ezeket az írásokat szorgalmasan gyomlálgatom, csiszolgatom, sőt, a további kutatással sem hagytam fel teljesen. Nagyon izgalmas foglalatosság egy város zenei múltját feltárni.

Hogy minek tartom elsősorban magamat?

Röviden fogok válaszolni, ugyanis megfogalmaztam a sírfeliratomat:

Matematikusnak született, muzsikusként élt, és mint zenetörténész halt meg – persze majd csak sok-sok év múlva. (Ezt kívánjuk a tanár úrnak mi is!)

Pekár Tibor Szabadka város Pro Urbe díjával (Fotó: Tóth Imre)