Három fiúgyermekes apaként életem egyik legjobb napja volt, amikor bejelentették, hogy megszűnik a sorkatonaság. Örömmel töltött el, hogy végig követhettem fiaim egészséges fejlődését, egy pillanatig sem vágytam arra, hogy katonaruhában lássam őket!
Távol áll tőlem a fegyverszeretet. Ha kellett, egy-két pofontól nem riadtam vissza fiatalkoromban, de a háború és az ehhez tartozó cselekmények borzasztó ellenszenvet váltottak ki belőlem mindig. Nézni is utáltam, amikor gyerekek, fiatalok kezébe fegyvert adtak, mint ahogy azt is, hogy „kell a katonaság, majd ott válnak férfivá az elkényeztetett fiúk”. Jó nagy butaság, ami főleg olyanoktól jön, akik meg sem szagolták mi folyik ott, elképzelésük sincs igazán, viszont hallották a szomszéd fiútól, hogy milyen jó is volt! Látott hegyeket is, folyót is, a laktanya is szép volt.
Ezek a dolgok soha nem hoznak lázba. Az igazság az, ha valami érdekelt, elutaztam megnéztem. A sors úgy hozta, hogy nem volt kibúvó be kellett vonulni.
Őszinte leszek, épp, hogy csak nagykorúan kavarogtak bennem az érzések, ahogy a kies, sziklákkal teli célállomásnak megadott Raškához közeledtem, de akárhogy is próbálok visszaemlékezni, a hurrá végre férfi leszek, de jó lesz nekem érzést sehol sem találom. Ez az érzés akkor sem jött elő, amikor megláttam a laktanyát. A kapun belépve egy tank csövével találta magát szembe a férfivá válás rögös útjára tévedt szerencsétlen siheder, aki azt gondolta, hogy biztonsági okok miatt, védelme érdekében van ott. Hát nem, valójában a tank motorja épp ott adta ki a lelkét, nem tudott tovább menni, ott maradt.
Beljebb haladva, a szállás felé, a központi hely mellett padok sorakoztak, vagyis csak a talapzat, a deszkák már hiányoztak. Közeledve az épületekhez orrfacsaró bűz fogadta és végig kísérte ottléte alatt a szerencsétlen leszek férfit, mivel az emésztő megtelt és engedve a gravitációnak saját útjára indult, nem törődve a paranccsal, hogy maradjon a helyén.
Az épületben belül is voltak átfolyások, amit a vécéből indultak, ez a képzésünket szolgálta. Tócsa átugrálás napi több alkalommal, cipőben, gumipapucsban, csizmában, különböző öltözékben. Az óriási terembe érve szóltak, hogy nézzünk a lábunk elé, mert veszélyes a padló, leszakadhat alattunk, persze ez is a fejlődést szolgálta – akna figyelés. Hálónk egy óriási terem volt húsz fekvőhellyel, amely később negyven, majd végül százhúsz ember alvóhelyéül szolgált a padlón, egymás hegyén hátán, szalmán.
A tökéletes szellőztetést a hiányzó ablaküvegek megfelelően megoldották, tették a dolgukat, nem kellett a beszögezett ablakkereteket rángatni nyitáskor. A fűtésről a kornak megfelelő 200 literes olajos hordóból készült kályha gondoskodott, amibe mi gyakorlatozás helyett az Ibar partján található erdős részről szereztük be a nyers fát, ami mindennel ellátott bennünket, csak meleggel nem. Ez is jó lecke volt, megtanultunk füstöt eregetni, közelharcot vívni valós ellenféllel – ugyanis csak egy fejsze volt a négyszáz emberre, tehát aki kapja marja alapon történt a tűzifa beszerzés.
Elmondható, hogy levél söprésből is kielégítő kiképzésen estünk át, a naponta letört fenyőágakból seprűre hasonlító tárggyal próbáltuk összegyűjteni a laktanya területén lévő rengeteg levelet egy kupacba, egészen addig, a szél újra és újra szét nem vitte. Fizikai kiképzés mellett a türelmünket is edzették. Ez mind, mind csak előnyömre vált, hogy komoly férfi legyek.
A nyugodt, pihentető alvásidőben is volt egy ember, aki valóban foglalkozott velem, velünk. A kiképző tisztünk áldott jó ember volt, igazi hazafi, már az óvodában is Rambo volt a jele. Ott aludt a laktanyában – mit tesz a Rambo vér – és azzal szórakozott, hogy hajnali kettőkor, hullarészegen, kivezényelt bennünket a folyosóra tornázni. No már akkor is megfelelő volt a felszerelés, a 43-as lábamra egy 38-as, a másikra pedig 45-ös kínai vagy román gumi vagy hasonló papucs került. Ez a drága jó ember ült a fotelben, vezényelt és hallgatta, hogy egyszerre érnek-e le a papucsok a cementlapra. Ritka jó zenei hallása volt, szinte lehetetlen volt átverni, igy sokat tornáztunk. Csak a nagy mennyiségben elfogyasztott pálinkának köszönhetően tudunk lopakodva eltűnni a hálóban, amikor az a buzgó hazafit elnyomta az álom.
Ritka kedves ember volt, érkezésemkor így fogadott, édesanyámat sem feledve: „Mi a jó k…a anyádat keresel itt, te büdös magyar?” Eldöntötte, ha törik, ha szakad, férfit farag belőlem, első naptól kezdve kiemelt figyelemmel kísérte fejlődésemet. Komoly feladatokkal látott el – a hathetes kiképzés alatt – a megtisztelő WC-takarító mesteri fokozatot értem el, már az első naptól. E megtiszteltetést azzal érdemeltem ki, hogy első nap vacsora után a kantin felé vettem az irányt, hogy a nagy napra való tekintettel legurítok pár sört. Azzal nem is lett volna gond, de elfelejtettem engedély kérni a felettestől. Amikor ezt számonkérte, nem megfelelően viselkedtem, kinevettem, ezért kaptam a kitüntető figyelmét a továbbiakban. Mentségemre csak annyi, még csak egy napja voltam majdnem férfi…
Teltek a napok, egyre jobban átéreztem a férfivá válás nehézségeit, amik a mindennapi élet velejárói: megtanultam, alkalmaztam az erősebb kutya elméletet, megismertem a talpnyalókat, megtanultam, hogy őket kerülni kell. Tisztában lettem azzal is, ha szart tesznek a polcra attól az még nem lesz lekvár. Emellett vigyáztak az egészségünkre is, odafigyeltek a minőségi étkezésünkre, csak huszonnégy kilogrammtól szabadultam meg. Vittek a természetbe táborozni, mínusz 15 fokban minden nélkül. Láttam, ahogy a fizikailag gyengébb társainkat bántják, röhögtek rajtuk, ki tudja milyen lelki sérüléseket okozva, azt is, hogyan dőlnek ki mellőlem vérezve, olyan maradandó fizikai sérülésekkel, amelyek minden bizonnyal kihatottak további életükre.
Mesélhetnék arról is, hogy Szarajevóba kaptam áthelyezést, oda csak kisebbségieket vittek. Az áthelyezés előtt óriási bunyó volt a laktanyában, az államalkotók fiai elhitték, hogy bármit megtehetnek a más nemzet fiaival. Valószínűleg másnap a kórházban ébredve átgondoltak feltevésüket. Arról is szót ejtettünk, hogy másfél hónapig jó volt katonának lenni, hiszen egyenruhában Szarajevóban akkor úgy bántak velünk, ahogy a régiek mesélték.
Viszont azt is átéltem, hogy a politika hatására, ezeknek az embereknek a szemében ellenség lettem egyik pillanatról a másikra. Előző este vacsorával kínáltak, másnap már golyót küldtek felénk. Láttam lángba borulni, falut, várost, az országot megsemmisülni. Megvadult embereket, akik amint fegyvert kaptak a kezükbe, azt hitték mindent megtehetnek. Közelről láttam házak lerombolását, síró gyermekeket, nőket, akik őrjöngve halott gyermekeiket, férjeiket keresték dacolva a golyózáporral. Láttam fiatal férfiakat, akik katonai kiképzés nélkül is tudták mi a kötelezettségük: védték a családjukat, ahogy erejük engedte!
Láttam jelenleg is aktív politikusokat – igaz, most már tagadják –, hogy azzal szórakoztak híveik körében, hogy arra lövöldöztek, amerre éppen megmozdult valami, valaki. Mint ahogy azt is, hogy hiába volt a férfivá válás dicső útján, sőt már túl volt a kiképzésen is, a hős nemzet fia, amikor lőni kellett, elbújt és a nadrágjába csinált. Sok új dolgot láttam, tapasztaltam. Megtörtént, hogy olyan éhes voltam, hogy öt nap koplalás után megettem az utált cékla konzervet is, igaz, ahol lyuk volt rajtam, ott jött vissza. Megtanultam azt is, hogy a golyó fizetőeszköz, hisz cigit, élelmiszert kapok érte, este lehet azzal lőnek ránk. Láttam, hogy a gyógyszer pálinkával keverve az egészségre és a környezetre is káros. A pártkönyv nagyon hasznos – bár ezzel a mai napig nem rendelkezem –, hogy azzal fegyvert és Golf autót is lehet behozni Szerbiába és itt értékesíteni. Sorolhatnám, de nem teszem. Lehet mondhatják, hogy ez akkor történt, de egyébként nem ilyen a katonaság. Átéltem, tudom egy korosztályt tettek tönkre! Mi változott azóta?
Az emberi gyarlóság, a felsőbbrendűség, a hatalomvágy, a gyengébb elnyomása, talpnyalás maradt azóta is, sőt, a mindennapok részévé vált, ugyanúgy, ahogy a pártkönyv és a tagsággal járó kiváltságos dolgok is.
A politikusok is maradtak, csak mindent elfelejtenek: ugye a választások előtt melldöngetve álltak a szavazóik elé:
„Szavazzatok ránk, mert ott kell lenni, ahol a döntések születnek, hogy megvédjük magyarságunkat!”
Majd választások után amikor valóban tenni kellene változik a retorika: „Mi csak egy regionális párt vagyunk, bármilyen döntést nélkülünk is el tud fogadni a parlament… De mi majd azért minden tőlünk telhetőt megteszünk…”
Hogyne, ezt már ismerjük – szól a gazda és farokbehúzva elsonfordáltok az asztal alá, abban bízva, hogy a következő étkezéskor nektek is jut a koncból!
Mi jogosítja fel ezeket az embereket, mivel különbek, mint mi, hogy eldöntsék a gyermekeinknek fegyveres szolgálatra kell menniük? Miért kell, hogy elhiggyem azt, hogy változott bármi is, és fiaink nem lesznek másodrangúak? Tisztába vannak-e azzal, hogy ez mennyire káros is lehet a fiatalok számára? Igen, lehet azt mondani, hogy csak hetvenöt nap, ki lehet bírni. A pokolból egy nap is, egy óra is sok…
Politikát, esetleg politikusokat kellene már cserélni. Olyanokra, akik valóban a népért és a békéért dolgoznak. Hogy ilyenek csak a mesében lennének?
A háromból fiamból kettőt már férfivá neveltem, igaz nem voltak katonák, ennek ellenére, vagy épp ezért fantasztikus, értékes felnőtt emberekké váltak. A legkisebb fiam biztonsága miatt, lehet el kell, hogy hagyjam ezt a (szülő)földet, ahol születtem. Akik ismernek, azt mondják, én leszek itthon az utolsó, én fogom lekapcsolni a villanyt.
A harmadikból is értékes, talpraesett férfi lesz! És ha nem, akkor is többet ér egy nyegle, nemtörődöm, anyámasszony katonája élve, akit megölelhetek, mint egy hősi halált halt háborúba kényszerített fiatalember…
Kókai Zsolt
