Nem volt hiány üzengetésből a mögöttünk lévő héten sem, pedig aztán tényleg nem gondoltuk volna, hogy „baj” lehet abból, hogy részleteiben ismertetjük a VMSZ–SZHP koalíciós szerződés dokumentumait. Tettük ezt azért, hogy megkönnyítsük a vajdasági magyar ember dolgát, lássa, hogy az őt érintő települések esetében kért-e valamit a magyar érdekképviselet, vagy sem. Ebből lett aztán egy kis gabalyodás, mert a tervben szereplő egyik utat, mint kiderült, már korábban leaszfaltozták. Legalábbis a helyiek állítják, így volt. Aztán tíz nap elteltével ismét túllőtt a célon Pásztor Bálint, a VMSZ elnöke, amikor ismét „oknyomozóknak” meg „ellenzéki sajtónak” nevezett bennünket a közösségi oldalán, miközben – mint egy kis idézőjeles oknyomozásnak köszönhetően kiderült, nincs is igaza. Ugyanis valaki utólag módosította a koalíciós szerződés szövegét, s az abban eredetileg szereplő Kerényt átírta Cserepesre, hogy aztán az a terv tényleg megvalósítható is legyen. Felénk ebből nem szokott gond lenni, legfeljebb egy kis dorgálás, hiszen a nagy munkában előfordul, hogy az ember téved, elgépel, elír, főleg, ha annyi dolga van, mint amennyi egy politikai pártnak vagy éppen egy független újságírással foglalkozó embernek szokott lenni.
De ha már ismét a megbélyegzésnél tartunk: igaz, nem első alkalommal emlékeztetünk erre – de hát ismétlés a tudás anyja –, álljon itt ismét egy-két definíció arra vonatkozóan, hogy mi is valójában az oknyomozó újságírás, és mi a különbség az ellenzéki és a független sajtó között.
„Az oknyomozó újságírás közérdekű, nagy érdeklődésre számot tartó hírek, tények, jelenségek hátterének újságíró általi felkutatását és nyilvánosságra hozatalát takarja, és önálló kutatómunkára, eredeti, addig nem ismert összefüggések feltárására épül. Az oknyomozó újságíró feladata – a napi tudósításokat és elemző anyagokat készítő újságíróval szemben, aki a nyilvános közéleti eseményeket viszonylag könnyen elérhető forrásokon keresztül dolgozza fel –, hogy felderítsen olyan információkat, amelyeket általában szándékosan eltitkolnak, mert jogilag vagy etikailag elítélhető dolgokra vonatkoznak. Az oknyomozó újságírás célja és feladata az igazság felderítése, ezért sokszor kényes ügyekkel foglalkozik, így gyakran a hagyományos újságírói módszerektől eltérő eszközök használatára kényszerül.”
Tekintettel arra, hogy a Szabad Magyar Szó portálon megjelent cikkeinkhez felhasznált források könnyen, tulajdonképpen bárki számára elérhetőek voltak, s nem is számítanak kényes ügynek (vagy igen?), oknyomozásról semmiképp, legfeljebb napi tudósítás végzéséről beszélhetünk. Az talán egy kis odafigyelést igényelt, de oknyomozást semmiképp, hogy észrevegyük, valaki utólag, cikkünk megjelenése után módosította a szerződést, és átírta a szóban forgó település nevét. Hogy ezt meg is írtuk, ne nekünk legyen már kellemetlen…
Ami pedig az olyan sokszor emlegetett „ellenzékiséget” illeti, szintén fogalomzavart vélünk felfedezni. A VMSZ-nek ugyanis itt nemhogy ellenzéke nincs, de még a láthatáron sem található. A sajtó nem politikai párt, vagyis nem töltheti be egy párt ellenzékének szerepét sem. Amiről Pásztor Bálint beszél, az a független sajtó.
Brit Hume (amerikai újságíró) 1973 áprilisában egy interjú során arra a kérdésre válaszolva, miért választotta hivatásául a tényfeltáró riporterséget, azzal kezdte, hogy egy demokráciában a nyilvánosságnak joga van megismerni a tényeket.
„Az újságírásban az a legfontosabb, hogy a nyilvánossághoz eljuttassuk azokat az információkat, amelyeket a kormányzat el akart titkolni” – mondta.
Sajtószabadságnak pedig azt az állapotot nevezzük, amikor az újságírók maguktól, csupán saját szakértelmükre, tapasztalatukra és véleményükre hagyatkozva, külső befolyásoktól, fenyegetésektől és törvényi korlátoktól mentesen döntik el, hogy az általuk szerkesztett sajtótermékekben milyen tartalom jelenik meg. Ez a szabadság kiterjed az állam beavatkozásának hiányára is. Ha tetszik ez egyeseknek, ha nem.
