A mögöttünk levő hét ismételten igazolta, hogy autokrata rendszerben élünk, melyben csak egy vélemény a mérvadó és irányitó. Az uralkodóé.
Persze ez Szerbiában már közhelynek minősül, de világosan mutatja, mi vár ránk. Pontosabban arra utal: ne számítsatok semmire, úgy lesz, ahogy én akarom, de még nem tudom, mit is fogok akarni. Azt tudom, hogy olyan törvények, amelyek nem az én jóváhagyásommal kerültek a parlament elé, nem „mehetnek át”.
Ezen elvek szerint zajlott le a lítiumbányászat betiltását kezdeményező törvényjavaslat vitája az országgyűlésben az elejétől a végéig, miközben az ország elnöke bokros külpolitikai tevékenységet folytatott, minek következtében nem vett részt a parlamenti vitában. Nem is ott a helye, mármint a nemzetgyűlésben, hiszen az alkotmány szerint az államfő meglehetősen szűkre szabott jogkörökkel élhet. De nem ez az államfő. Megszoktuk már, hogy 12 éve minden úgy van, ahogyan azt ez az ember akarja, akár a kormány első alelnökeként, akár miniszterelnökként, akár államelnökként. Amit mond, kinyilatkoztatás, a szó bibliai értelmében, ami az ember érzékelő és megismerő képessége elől el van zárva. Minden szava, minden sóhaja, mély elmerengése dogma, amelyet vizsgálni, vitázni vele vagy kétségbe vonni nem szabad.
Tehát amíg a vezér Hamburgban a fenntarthatósági konferencián egy meglehetősen körülményes elnevezésű panelbeszélgetésen – Tárgyalások egy új szövetségről – egy felelősségteljes és körforgásos akkumulátor-ellátás – vett részt, addig Belgrádban hosszú szabódás után, a parlament napirendre tűzte a lítiumbányászat betiltását célzó törvénytervezet szövegét. De minek? Hiszen a vita kimenetelét mindenki tudta. Az ellenzék viszont bizonyára arra számított, ily módon eljut valami a kételyekből azokba a fülekbe (is), amelyek e témában (is) megosztják az itteni szakértőket, politikusokat és nem utolsósorban a tájékozottabb közvéleményt.
Mert, ugye, akadnak olyan részei Szerbiának, ahol nemigen hallottak, hallhattak erről a problematikáról, ahol semmit sem mond az embereknek, ha valaki a környezetvédelmet, a levegőbe jutó mérgező gázokat, az ivóvízforrások szennyezését, a meglévő természeti szépségek és adottságok megsemmisítését emlegeti. Nem mond, mert ezek a témák nem jutnak el az ottaniakhoz, mert a sajtó, mindenekelőtt az elektronikus, nem a politikai életben zajló valóságshow-ról számol be, hanem a maga gyártotta mű mutatványt népszerűsíti, tizennyolc éven felüli ledér tartalmakkal, erőszakkal, botor üzenetekkel. Nem csoda hát, hogy a hatalom úgy mérte fel, elérkezett az ideje annak, ezzel a témával is foglalkoznak, hiszen napok, hónapok kérdése, mikor kezdődik meg a lítium és a bór kiaknázása. Az egy másik lapra tartozik, hogy a vita során kialakult meglehetős ellenzéki egység mennyire zavarta a hatalom parlamenti szolgáit.
Ellenzéki és hatalmi cirkusz
A kezdet azonban nem sok jót igért, mert nem szabad kacérkodni azzal, hogy nagylány vagyok én, utána pedig szabódni, mint a kisnagylányok szoktak egykor. Ma már ez nem divat. Ha azt mondom, hogy esztendőre vagy kettőre én fogom viselni a nadrágot, és én leszek a megmondhatója annak, mi fog történni a családban, nem kacérkodok az aláírásommal, hogy amikor helyt kell állni és megmutatni, ki a legény a gáton, csak a hűlt helyemet találják. Gondolok itt arra, hogy a parlament ülésén majd húszan hiányoztak a létszám megállapításakor azok közül, akik aláírták azt a törvényjavaslatot, mellyel Szerbiában megtiltanák a lítium- és a bórbányászást. A 86 aláíróból, a „névsorolvasáskor” csak 67-en igazolták a jelenlétüket.
Másrészt a hatalom megmutatta, ha akarja, akkor nem is vitáznak erről a kezdeményezésről, méghozzá létszámhiány miatt. Elsőként a parlament elnöke vette ki a számítógépes rendszer gépéből a jelenlétét igazoló kártyát, jelezve, hogy ezt kell tennie a hatalom többi képviselőjének is. Az elrendelt szünet után azt játszották, megkegyelmeznek az ellenzéknek, amely így is, úgy is vesztes lesz. Magyarán, megüzenték, még mindig én vagyok a gazda, és az is akarok maradni! Igaz, a szavazásnál a soraikból is hiányoztak mintegy 25-30-an.
Ezt követte a négynapos hol kínos, hol megnevettető, gyakran szégyenkezésre késztető vita.
Az uralkodó akarata érvényesült, bármilyen cselhez folyamodott az ellenzék, amely, meg kell hagyni, nem a sokoldalúság, ötletesség megtestesítője. A Szerbiában mélyen beágyazódott tekintélytiszteletre építene, ha lenne miből és mit. Ha Európára esküszünk, akkor európaian kell viselkedni, tenni, cselekedni. Bár azt is meg kell hagyni, hogy Európa is kezd visszafelé tekintgetni a XX. század első felében divatos nemzetállamok irányába. Akkor is menő volt az egy nép, egy birodalom, egy vezér politikája. A mi vezérünk pedig közben Hamburg után Tivatban oktatta az újságírókat, mit szabad tőle kérdezni, Dubrovnikban a térség országainak vezetőit, hogyan kell viszonyulni az ukrán válsághoz, majd Belgrádban látta vendégül a barátját, a török államfőt.
Öreg Dezső
Amíg Aleksandar Vučić Hamburgban a fenntarthatósági konferencián vett részt, addig Belgrádban a parlament napirendre tűzte a lítiumbányászat betiltását célzó törvénytervezet szövegét (Fotó: AP)
