Többször mondogattam már magamban, ha valami csoda folytán egyik napról a másikra egy olyan országba teleportálódnék, ahol „normális” életet élnek az emberek, bizonyára nem találnám fel magam. Mert itt, nálunk annyira megedződtünk, hogy a jég hátán is megéljünk, hogy már nem is tudjuk, mi az, amikor valami egyértelmű, amikor nem kell kapukat döngetni, hogy ügyes-bajos dolgainkat elintézzük, amikor egy egyszerű halandó gond nélkül intézi az élete során adódó ügyeit.
Legutóbbi ügyintézési sorozatom különbözött az előzőktől, ezért megosztom az olvasókkal.
Több okmányom esetében közeledett az érvényességi határidő vége, ezért úgy döntöttem, ha már csináltatnom kell ezeket, a személyazonossági igazolványom kis módosításával kezdem, és egyúttal mindent elintézek. Mivel ez a személyi okmány új kártya kiadásával jár, gondoltam, nem nagy hercehurca, ha az amúgy is gyakoribb használatban lévő, magyarán lánykori vezetéknevemet kérem bejegyeztetni. Egyik barátnőmnek már volt ilyen ügye, és amikor az anyakönyvi hivatalba indultam, rutinszerűen felhívtam, hogy megbizonyosodjak, ez nem lesz nagy valami.
„Készülj fel rá, hogy egy-két hétbe is beletelik, mire kiadják a végzést” – mondta S. barátnőm. Hűha, nem lesz jó, nekem a jövő hét derekán az autót kell regisztrálni, s addigra a most még érvényes személyazonosságim is lejár. Mindegy, belevágtam, lesz, ami lesz.
Az anyakönyvi hivatalban dolgozik egy földim, akit, igaz, hogy sok éve nem láttam, de felraktam a pléhpofát, és magabiztosan bekopogtam az irodájába. Abban a pillanatban egy másik irodahelyiségből jött ki egy alkalmazott, s kérdezte, mire van szükségem.
– H.-t keresem, hogy segítsen, tudja, ő a barátnőm (füllentettem egy kicsit), a személyi adataimmal kapcsolatban kell valamit intéznem – mondtam, s miután a hölgy tudatta velem, hogy H. szabadságon van, beinvitált a saját irodájába. Itt nincs tumultus, gondoltam, s azonnal előadtam, hogy mire van szükségem.
– Rendben van, megírja a kérvényt, hogy miért kéri a névváltoztatást, majd hoz egy bizonylatot a bíróságról, hogy nem folyik ön ellen bűnvádi eljárás. 13 óra elmúlt, kétlem, hogy ezt ma el tudja már intézni…, de ha mégis, én itt leszek az irodában – mondta a hivatalnok.
Az anyakönyvi hivatal és a bíróság egy városnegyedben található, de azért kellett tíz perc, mire odaértem. Útközben felhívtam ott dolgozó barátnőmet, segítene-e, hogy gyorsabban menjen.
– Persze, hogy segítek, csak siess, mert csak fél órám van a munkaidő végéig!
Több sem kellett, repültem, mint a villám. T. már várt a bejáratnál lévő biztonsági őrnél, és azonnal intézkedett. Én közben befizettem a bizonylat kiadásához szükséges illetéket, s mire visszaértem a postáról, már meg is volt a „papír”, hogy nem folyik ellenem eljárás.
Ha minden ilyen gyorsan megy… gondoltam magamban, és loholtam vissza az anyakönyvi hivatalba. Csodálkozott is a referens asszony, hogy milyen gyors voltam, én meg büszkén mondtam:
– Van nekem barátnőm a bíróságon is!
Ez mintha szöget ütött volna az ügyemet intéző asszonyság fejébe, külön megjelölte a kérvényen, hogy H. barátnője vagyok, és megígérte, ha most azonnal elviszem a kérvényt a városháza iktatójába, ők reggel visszakapják, és amilyen gyorsan csak lehet, megcsinálja, és ha a főnök aláírta, máris hív, hogy jöhetek érte. Tehát van remény, hogy nem futok ki az időből – gondoltam.
Másnap még a délelőtt folyamán csörgött a telefonom, hívott az asszonyság, hogy a főnök aláírta, csupán egy kis gond van – mivel nem Újvidéken születtem, a szülőhelyem anyakönyvi hivatalába kell eljuttatni a végzést, hogy megkapjam az anyakönyvi kivonatot.
– Elvihetem személyesen?
– Persze, az biztosan gyorsabb lesz, mintha mi postázzuk – volt a válasza.
Pár óra elmúltával már a harmadik barátnőmet kerestem, ezúttal a szülőhelyemen, hogy tudna-e egy kis szívességet tenni. Z. megörült, hogy lát, és azonnal leült a számítógépéhez, hogy befejezze az Újvidéken elkezdett munkát. Pár perc elmúltával már a kezemben volt az azon frissében kinyomtatott új anyakönyvi kivonat és állampolgársági bizonylat. Elégedettségemnek nem volt határa. Két és fél napomba került, hogy elintézzem. No, meg az is hozzájárult, hogy ismertem H.-t, T.-t és Z.-t. Ha nincs ez a „kiskapu”, legalább két hétig eltart, és csúszik az új személyazonossági kiadása, az autót sem tudom regisztrálni, de a jogosítványom is az idő tájt lejárt…
A rosszmájúak mondhatják: nem kell mindent az utolsó pillanatra hagyni. Ez igaz, de miután saját magam meggyőződtem, hogy milyen tempóban oldható meg az ilyenfajta ügyintézés, felteszem a kérdést: miért kell az ismeretség, ha mindez anélkül is mehetne gördülékenyen? A „normális” országok ezt úgy csinálják. Vagy tévedek?!
GRAJLAH Emma
