Az ősz csodálatos tud lenni. Ahogyan a fák gyengéden elengedik elsárgult leveleiket, amelyek kupacba gyűlve lassan beterítik a földet, az embernek akaratlanul is az elmúlás jut az eszébe. Az a könnyedség, ahogyan a fák lassan lecsupaszítják magukat, s pihenésre térnek, az a könnyedség kellene az embernek is, amikor a halállal néz szembe. Elengedni az életet, elengedni azt, aki fontos volt benne.
Sokszor hívogat a temető, de csak ritkán visz a lábam, annál többet gondolok viszont azokra, akik ott lelték végső nyughelyüket. Számomra nem ott, hanem a szívemben, az utánuk maradt tárgyakban, a mindennapokban vannak jelen. Ilyenkor, talán butaság, de beszélgetek is velük. Eszembe jutnak ízek, illatok, s ahogy idősödöm, egyre többször. Aztán természetesen kicsit magamat sajnálom, amiért nem jutott több a szeretetből, az odafigyelésből, kérdésekből és válaszokból, az időből. Ilyen önző az ember. Ilyenkor, mindenszentek ünnepén és halottak napján viszont családostól megyünk azokhoz, akik már nem lehetnek velünk. Van valamilyen különös varázsa ilyenkor a helynek, mintha az a rengeteg színes krizantém életet lehelne az egyébként szürke és rideg sírkövekbe.
A temetőlátogatás után tovább lehet gyönyörködni az őszben, nekünk, akiknek még megadatott, hogy emlékezzünk azokra, akik már nincsenek velünk. Nézni a hulló faleveleket. A fának persze könnyű, mondhatnánk, hiszen tudja, hogy tavasszal újra rügyezni kezd, új leveleket, gyümölcsöt hoz. Él benne a hit és a remény, hogy még élni és alkotni, teremteni fog. Valahogy így van ez a távozókkal és az itt maradottakkal is. Ők hiszik, hogy mi még tehetünk és teszünk is valamit. Élünk, mert életet adtak nekünk. Emlékük legyen áldott!
Illusztráció: Pixabay
