A leghíresebb New York-i punk négyes, a Ramones alapító tagja, Tommy, azaz Erdélyi Tamás, magyar zsidó származású dobos és producer, aki 1952-ben, tehát éppen 75 évvel ezelőtt Budapesten született és ’56-os forradalmár családjával menekült 1957-ben az USA-ba. New York Queens nevű városrészének Forest Hill negyedében telepedtek le.
A banda „életútja” alkohol és kábítószerek által volt átitatva, és Tommy volt az egyetlen, aki viszonylag normális életet élt. A hetvenes évek közepén együtt bulizott velük, de később teljesen kiegyensúlyozott életmódot folytatott – még főzni is tudott magának. Mindezidáig Erdélyi Tamás–Tommy az egyetlen magyar származású, Magyarországon is született zenész, aki bekerült a Rock and Roll Hall of Fame-be (a Rock-dicsőség csarnokába), ahol 2002-ben iktatták be. (A KISS-es Gene Simmons egyébként szintén magyar származású volt.)
Tommy tizennyolc évesen lett hangmérnök-asszisztens egy stúdióban és dolgozott Jimi Hendrix Band of Gypsies című, 1970-es kocertkorongján is. Az 1960-as évek közepén garázs-bandát alapított Johnny nevű haverjával, John Cummingsszal, Tangerine Puppets néven. Később a New York Dolls korai punkja, a Stooges nyers, majdhogynem primitív megszólalása ösztönözte őket
A felállás: Johnny Ramone (John Cummings) gitáron, Dee Dee Ramone (Douglas Colvin) basszusgitáron, Joey (Jeff Hyman) vokállal, „Tommy” Ramone pedig a dobok mögé kényszerült – noha eleinte menedzselte is őket, és később is ezt a szerepet akarta vállalni –, mert „más nem volt erre hajlandó”. De főleg azért, mert az egyszerre vokálozó és doboló Joey gyorsan rájött, hogy nem tudja tartani a tempót energikus zenéjükkel – emlékezik vissza Dee Dee a könyvében. Ráadásul a producer is Erdélyi Tamás volt.
Az első négy lemezen – Ramones, a Leave Home, a Rocket to Russia és az It’s Alive (az utóbbit élőben rögzítették 1977-ben, de csak 1979-ben adták ki) – is Tommy hallható, de a későbbi Road to Ruin utómunkálataiból is kivette a részét. Több későbbi lemezt is részben ő gyártott, meg teljes egészében ő volt a Too Tough to Die című korong producere. Még 1984-ben is vállalta a háttérmunkálati szerepkört, a mixpult mögött is tevékenykedett, sőt gyakran furikázta is a bandát fellépéseikre saját furgonján. Több slágernek a szerzője, dal- és szövegíróként úgyszintén kiváló volt. Az ötödik lemezen dobos-helyét Marky (Mark Bell) vette át.
Tommy/Tamás utoljára 1978. május 4-én lépett fel a Ramones-szal élőben a New York-i punk törzshelyének tekintett CBGB klubban, amelynek értelmiségi hangulata illett hozzájuk. Ott játszott Lou Reed és jelen volt Andy Warhol is. Dee Dee valahol olvasta, hogy még a Silver Beatles idején Paul McCartney a Paul Ramon álnéven szállt meg a szállodákban, s a név hangzása nagyon megtetszett neki. Így 1974-re már minden bandatag a Ramone „vezeték-művésznevet” viselte – a Ramones ennek a többesszáma.
A CBGB bohém hely volt, tele olyan zenekarokkal, amelyeknek nem tetszett az akkor uralkodó, progresszívnek nevezett rock, a maratoni számok hétperces gitárszólókkal. Valami újra vágytak, ami őszinte, egyszerűségében ütős, amit két, maximum három percben el lehet mondani – emlékezett később Tommy.
Ő írta egyik legjobb és legismertebb daluk, a „Blitzkrieg Bop” nagy részét, a címet a basszusgitáros Dee Dee adta, ez volt a Ramones első kislemeze, a nagylemezen az első szám, s így lett a banda védjegye. A számot indító „Hey-ho, let’s go!” felkiáltás az 1990-es években szinte minden New York Yankees baseballcsapat meccsein is felhangzott, amelyeken a lemezkiadó Ramones feliratos pici baseballütőket osztogatott reklámajándékként a közönségnek. Az „I Wanna Dance with You”-t is Tommy írta. Nagyon gyorsan váltak legendássá. Az említett számot egy amerikai sör-reklámban és több videojátékban is felhasználták, a Ramones a befolyt licencdíjakból több mint százezer dollárt keresett. 2004. október 8-án Tommy ismét összeállt a Ramones-zal, amikor C. J. Ramone (Christopher Joseph Ward, aki Dee Dee-t váltotta fel), Daniel Rey (Daniel Rabinowitz zenész, dal- és szövegíró), és Clem Burke (másik nevén Elvis Ramone) társaságában fellépett a Ramones Beat Down On Cancer (A Ramones lesújt a rákra) koncerten. 2007 októberében egy, a zenekar legnagyobb, tévében közvetített fellépéseit tartalmazó It’s Alive 1974-1996 dupla-DVD-t reklámozó interjúban méltatta az elhunyt bandatagokat: „Ők mindent beleadtak minden egyes koncerten. Nem azok a típusok voltak, akik csak félig teszik oda magukat.” 2004-ben adott interjújában pedig ezt közölte: „Csináltunk egy musicalt, ez a világ első punk-rock musicalje. A címe Gabba, Gabba, Hey. Egy fiatal skacról szól, aki elszökik otthonról és meg sem áll a Manhattan Lower East Side-ig… ez a világ első punk-rock musicalje… Tizennyolc Ramones-számot használtunk fel benne, és happy enddel végződik.”
Erdélyi Tamás aka Tommy Ramone Magyarország washingtoni nagykövetségén 2004-ben (Fotó: Magánarchívum)
2004-ben Simonyi András akkori washingtoni magyar nagykövettel együtt énekelte el a legendás „Let’s Dance” sorait a nagykövetségi koncerten. Négy évvel később először látogatott felnőttként Magyarországra, és köszöntötte a Ramones Mánia nevű emlékzenekarral a tomboló közönséget.
Tommy-Tamás 2014-ben ridgewoodi lakásában, 62 éves korában hunyt el epevezeték-rák következtében. A Ramones azon alapító tagjaként, aki utoljára hagyta el ezt a világot.
„Beat on the Brat”, „I Wanna Be Sedated”, „Psycho Therapy”, „Sheena Is a Punk Rocker”, „Judy is a Punk”, „Chinese Rocks” (amit Dee dee írt, aki sokáig küzdött addikciójával, s végül, 2004-ben bele is halt a heroin-túladagolásba), „Howlin’ at the Moon (Sha-la-la-la)”, „Rockaway Beach” és a többi – hajnalig lehetne sorolni a számcímeket, mind olyan feledhetetlen sláger-klasszikusok, amit a Ramones-gyár adott le gyorstüzelő fegyvereikkel, a hangszerekkel és a mikrofonnal. Huszonkét éven át szinte megállás nélkül turnéztak, ezalatt 2293 (!!!) koncertet adtak, az utolsót 1996. augusztus 6-án.
Az urbánus legenda (vagy valós mese?) szerint a tagok egy szélesebb közönséget szolgáló szupermarketben való kutakodás közben találtak egymásra. Ketten elindultak az egyik végéről, ketten a másikról, és pontosan a középen egymásra bukkantak s az első pillanattól az utolsó pillanatig tökéletesen létrejött a csoda.
Pontosan olyan volt a Ramones, mintha az Isten állította volna őket össze együttessé. A legelsőtől a legutolsó felállásukig mind kitűnő, minden egyes számuk sláger, nagyon sokszor bohókás és „bubblegumos”* (*-a hatvanas évek jellemző stílusirányzat volt Amerikában, édeskés és még édesebb, perfekt módon harmonizáló részekkel, itt-ott, azt is megkockáztatom, határozottan a Beach Boys a mintapéldány e tekintetben). Talán ötször-tízszer fel is ugrottak egy-egy hullámra meglovagolni azt, azonban alighanem szépen bele-belezuhantak még a (Csendes-) óceánba is. Zenészek voltak és mézédesre gyártották a tökéletes harmóniákat, még sokkal csili-vilibbre, mint azt a Beatles valaha is akarta volna. Az utóbbiakban volt valami ősi brit, zabolátlan vadság, ami főleg a hamburgi fellépéseik alkalmával mászott le a színpadról „embert enni” és rázni a twistet a „Twist and Shout” című számmal. Mellé jött a „Money” („The best things in life are free, / But you can give them to the birds and bees, / I -need- moooooneey…, / That’s what I want, / That’s what I want!, / What I waaaaant!, / To get what a I can use, / What it don’t buy / I just can’t use…..“). Egyszerűen, hisz ezt a pár angol szót ma már mindenki érti, ha van két füle (és szeme), nem szükséges a fordítás.
A Ramones pedig pontosan olyan volt a saját maguk által kreált hangzásukkal, minden bennük rejlő erő által, mint a Beatles és a Beach Boys, akik az akkori idők felelős angoltanáraivá léptek elő, azaz globális méretekben népszerűsítették az angolt, ha tudtak róla, ha nem… Ők voltak a főnökök az angolokítás terén az én nemzedékem számára. Jóval azelőtt, a tömbházakban és a liberális titoizmus idején minden hanganyaguk viszonylag könnyedén jutott el hozzánk, a politikai tartalommal nem kellett törődni, mert lecsupaszított és egyszerű szövegeik voltak. Ha valakinek volt egy-egy behozott lemeze, az már egymagában legalább több száz kazettásmagnó-tekercset eredményezett, amelyek mint a tűz terjedtek a generációs díszpéldányok között. És ezek az együttesek később is azok maradtak, akik: a Beatles, a világ legismertebb bandje, a bubblegumon belül pedig a Beach Boys túlcukrozott, szinte elviselhetetlenül negédes kvázi-szörf-legénykéi, akiknek zenéjét minden egyes surfer ismerte – és gyűlölte.
Csakhogy a Ramones épp a pozitív végéről tudta megfogni a dolgot… Megtanítottak egy világot piszkos-utcai-amerikai-angol szlengben kommunikálni, ők a „slang” terjedésének élharcosai. Az általában egyszerű alapritmus kétnegyedei és négynegyedei rendkívül egyszerűen hívták fel a figyelmet az előtérben szereplő, szinte mindig élénk, gyönyörűen producelt énekhangra, ami nagyon gerjedő „fuzzbox-voodoo” tövig nyomott pedáljainak kíséretében jött le. A tökéletes harmóniák hiánya a bubblegum-zene lelkének teljes elhalását jelentette volna, és a Ramones, amerikai gyökereit nem tagadva meg, nem hagyta ezt, csak épp dadaista szintről szemlélték a stílusirányzatot a „Cretin Family” tagjai. És tudni kell, hogy a kifogásolhatatlan harmonizáció mind a zenében, mind az énekhangban szinte egyenesen a do-wop-ból eredt. Rengeteg do-wop befolyást hoztak énekstílusukban mindazok, akik csak bubblegumot játszottak, illetve 10-20 évvel azelőtt kristálytiszta do-wopot éneklő-játszó bandáktól és szólóelőadóktól eredt a stílusuk. Az összhangzat megléte a szöveg fontosságát emelte és énekelte ki minden zenei elem közül a legjobban. A szövegek a Ramones-nál pedig mindig abszolút együgyűek voltak, ez nagyon jellegzetes volt rájuk, a „vissza az alapokhoz” mellett a „Cretin Hop”, a „Cretin Family” szinte teljesen dadaista felfogású sok-sok refrénje, miközben persze mindannyian egyenesen intellektuális óriások voltak… Mégis szépen kialakították önmagukról az „őszinte fenegyerekek”-képet! (A do-wop, pedig, láss csodát, eleinte színtisztán fekete műfaj volt, például Fats Domino és Little Richard idején a csillaga már egészen magasra hágott és a legkönnyebben fogyasztható bubblegumban folytatódott.)
Tehát a Ramones végül is, minden punk-rock-rockabilly, rock’n’roll, s a legnonszenszebb „heavy metal“ besorolás ellenére, megmaradt 100 százalékban rock’n’rollt játszó aduász-erős csapatnak, azzal, hogy a gyönyörű hangzású torzító, hápogó, stb. pedáljaik mindig tövig nyomva szerepeltek minden egyes számnál, és minden egyes számnál egyetlen egyszer sem csúszott bele fél gramm hangzásrontás sem a tökéletes melódiák közé.
Fogalmam sincs, hogyan, de a négy, zeneileg brutálisan megszólaló fickót mintha egyetlen nagy akarat és egyetlen központi döntéshozó testület irányította volna, olyannyira kitanulták a szakmát, hogy mindig büszkén vallhatták, ők tényleg a nagy Mama Ramone fiai, egypetéjű ikrek! A gitárjátékot, a ritmus tökéletes „lepunkoltságának” lazaságát, s a mégis temérdek energiával való együtt-lélegzést. Azt, hogy „a zenészeknek kötelességük ’szeretni’ egymást, legalább mindaddig, amíg zenélnek“, hogy érezzék a másik szívdobogását, ritmusát, s örömmel itatódjanak át azzal a fényhozó energiával és szupernagy magnetizmussal és delejességgel, ami azt az organikus hangzást, amely ötmillió együttes közül is egyedül a Ramones sajátja volt, állandóan újratermeljék. Öltözködésükben, megközelítésükben, teljesen egyedi hozzáállásukkal, hűen önmaguknak-maradással „perzselték” a legklasszabb torzított bubblegumot, azaz színtiszta rock’n’roll-t szupergyorsan, és végtelenül rátorzítva a gitárokra, hogy Joey maximálisan felismerhető, King Kong-i akcentusával nyújtsák hallgatóiknak a legenergizálóbb és egyszerre a legmelodikusabb zenét valaha. Nem teketóriáztak sokat, saját számokat írtak, ilyenek voltak mindazok a számok, amelyeket már felsoroltunk, de úgyszintén a „Psycho Therapy”, a „Teenage Lobotomy”, a „Beat on the Brat”, s a későbbi, pl. a Brain Drain című lemezről a „Zero Zero U.F.O.”, az ultragyors és ultramelodikus „Palisades Park”, hihetetlen tempójával, a dúdolnivaló „Pet Cemetary“ Stephen King által ihletve, és a regénye alapján készült mozifilmhez kreálva, valamint a Mondo Bizarro című legendás korongról a húzós „Poison Heart”, a „Heidi is Headcase”, a „The Job That Ate My Brain”, a „Censorshit” – amit csak a Ramones tudott legyártani az egész rock’n’roll iparon belül, valamint a szupergyors és feledhetetlen „Cabbies on Crack”… Stílusbeli besorolás? Mindezt tudva?
Ők a Ramones. Nem illene rájuk másik név, másik ruhák, másik gitárok, másik bőrkabátok, még másik kitűzők sem!!! A R.A.M.O.N.E.S.-ről, pontosan ezzel a címmel, még a másik nagy, besorolhatatlan csodagépezet, a brutális Motörhead is írt zeneszámot!
Ez aztán akkora szó a popzenén, s a rock’n’roll-on belül, hogy nagyobb talán nem is létezik.
Az eredeti képlet, a recept maga annyira egyszerű, hogy csak tűnődni lehet, mi is volt az az isteni gondviselés, az az egyediség. Négy teljesen „lepu(n)kkant“ figura oyan torzításokkal zúzta a klasszikusan amerikai műfajnak számító, eredetileg végtelenül harmonikus és „good-vibe”-os rockot, és Joey olyan óriási Big Apple-i akcentussal vokálozott, hogy hozzá képest Mick Jagger, a londoni Sohóban felcsípett akcentusa ellenére is csak úgy festhetett, mint egy szelíd, kulturált környékbeli kisiskolás. Az akkoriban még egyáltalán nem hermetizáló, hanem nyíltan fellépő erőként a 2/4-es és 4/4-es ritmusokat sulykoló dobszekció hangjaival kombinálva a basszusgitár hangjait krumplidarabokként a nagy gulyásba aprító ritmusszekció felelősei az akkoriban még nagyon nyitott hallgatóság füleinek a hangzást úgy szerválták, mintha Jagger személyében csak egy példás kisiskolás dúdolgatott volna rendkívül finoman egy-egy szép boci-boci tarka–melódiát.
A Ramonesnál, akárcsak a Motörheadnél, az egyetlen együttesnél, amelynél észrevettem, hogy hangosan lejátszva teljes mértékben képes ionizálni a levegőt, megtelíteni azt negatív ionokkal, amelyek szupermód képesek megváltoztatni egy-egy helyiség ion-töltöttségét, pozitív hatással az emberi egészségre, a pozitív ionokat a jótékony negatív ionokká változtatni. Mi sem nyújt nagyobb bizonyítékot a zsenialitásukról.
A Ramones 22 évig turnézott megállás nélkül, s ezalatt 2293 koncertet adott. Szinte még kimondani is sok.
Erdélyi Tamás (j1) a Ramones punkegyüttes tagjaként a Rocket to Russia videóban 1977-ben (Fotó: Danny Fields/Billboards/Wikipedia)
