Két hete lesz, hogy Újvidéken leszakadt a pályaudvar bejárata feletti előtető. Több tonnányi beton zuhant egyetlen pillanatban a tető alatt üldögélő és várakozó utasokra. A halottak és a súlyos sebesültek, rokkantak száma ismert. Nevüket is közölte a sajtó, a bulvárlapok pedig részletesen beszámoltak a temetésekről, a sérültek állapotáról. Az újvidékiek tüntettek, követelték a felelősség megállapítását, a felelősök megnevezését, börtönbe zárását, de csupán néhány tüntetőt állítottak elő és rabosítottak.
A mellébeszélések
A lezuhant, gyilkos betontömböket és törmeléket példátlan gyorsasággal távolították el a tragédia helyszínéről, mondván, hogy a nyomozás érdekében a bizonyítékokat a rendőrség őrizetére kell bízni. Ahogy ilyen szerencsétlenségre, úgy a kapkodásra és a sietségre sem igen volt eddig példa. Arra sem, hogy hatvan év után egyesek a tervezőmérnököt nevezzék meg első számú felelősként, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy az állomásépület az előírt ötven év helyett hat évtizeden át szolgálta hibátlanul az utazóközönséget. A bűnös, illetve bűnbakkeresés egyetlen hozadéka, hogy kiderült: 1964-ben az akkori újvidéki állami tervezőiroda, név szerint pedig Farkas Imre műépítész készítette a pályaudvar terveit. Ez a törökbecsei származású, 1926-ban született mérnök néhány évvel később aztán Kanadában telepedett le, és tíz éve hunyt el. Több projektumáról nem közöltek adatokat, de a józan gondolkodású, pártpolitikai befolyást nem ismerő mai szaktársai egyértelműen kiálltak mellette: semmi szín alatt sem hibáztatható az épület tervezője, azok a felelősök, akik néhány éve felújítás címén szakszerűtlenül, nem eléggé körültekintően nyúltak a hatvanesztendős építményhez. Ekkor derült ki, hogy a bejárat feletti tetőszerkezetre acélkeretet, üveg- és kerámiadíszeket helyeztek, miközben elmulasztották ellenőrizni a hat évtizeden át szolgáló épület statikai állapotát. Mi több, ugyanazon a szinten a váróteremként szolgáló csarnokban még egy galériát is beépítettek, ami tovább rontotta az objektum stabilitását.
A laikus polgár ennyit érthet az eddig elhangzott szakvéleményekből: a többi csak mellébeszélés, a felelősség áthárításának kísérlete. Ugyanúgy, mint az a hír, hogy a tragédiát követő napon 26 személyt hallgattak ki az ügyészségen, ami ugyancsak példa nélküli gyorsaságot és hatékonyságot jelezhetne, ha józan ésszel elhihetnénk, alapos és körültekintő nyomozás kezdetének tekinthetnénk az illetékes ügyész, illetve helyettesei igyekezetét.
A miniszter könnyei
A szerbiai politikai színtéren sok olyan szereplőt találunk, akik korábban – mondjuk 2000 után – az akkori hatalom részesei voltak. Idővel aztán átléptek a mostani, immár több mint egy évtizede uralkodó párt(ok) soraiba, különböző pozíciókat kaptak a mostani gazdáiktól, jószerével csak a köztársasági elnöktől, aki mindenhez (is) ért, a vadászgépektől a lélegeztetőgépeken és a meteorológián meg a gazdaságon, egészségügyön és oktatáson át egészen a sportig. Az ilyen politikusi garnitúrához tartozik az a Goran Vesić is, aki negyedszázada még a Demokrata Párt ifjúsági szervezetét vezette, és akit most éppen építésügyi miniszterként ért a tragédia. Két nappal később le is mondott a tisztségéről, könnyezve búcsúzott elvbarátaitól, pártbéli társaitól, közölve, hogy lemondási szándékáról tájékoztatta az éppen Kínában tárgyaló névleges kormányfőt és – természetesen – a köztársasági elnököt is. Mostani pártjának vezetősége aztán ülésezett, és az államfő ezen a megbeszélésen kijelentette: nem csupán Vesićnek kell lemondania. Egy szó sem esett a titkos, illetve titkosított államközi, elsősorban Szerbia és Kína közötti szerződésekről, az újvidéki tragédiában érintett magyar és francia cégekről, amelyeknek a kínai kivitelezők munkáját kellett volna ellenőrizni. A lakosság most rágódhat azon, hogy melyik korábbi miniszter, államtitkár, részlegvezető vagy portás kerül a vizsgálati szervek, a nyomozást irányítók látókörébe, kit mondatnak le, és kinek kell – akár könnyek között – távoznia a tisztségéből, munkahelyéről.
Harag és düh
Szerbiában egynapos, Vajdaságban pedig háromnapos gyászt rendeltek el az újvidéki tragédia kapcsán. A lakosság elégedetlensége, dühe és haragja a felelőtlenség és a felelősségre vonás elmaradása láttán így csak kedden, november 5-én tört ki elemi erővel, ami tömegtüntetés formájában jelent meg a sérült pályaudvar előtt és a székváros központjában. Igen ám, de a példátlanul sok rendőr mellett az uralkodó párt „harci egységei”, azaz a fekete ruhás, símaszkos legények is megjelentek a városháza körül. Nem üres kézzel érkeztek, így aztán törtek, zúztak, telefirkálták a patinás épület falait, azt a látszatot keltve, hogy mindez a feldühödött tömeg műve. Megszokott jelenség ez az ellenzéki megmozdulásokon, Belgrádban, Újvidéken és más szerbiai helyszíneken. A provokátorok állítólag pancsovai illetőségűek, valamilyen távol-keleti harci sportokban jártas tagjai egy ottani klubnak. Sokat sejtet az a helyszíni közvetítésekben is egyértelművé vált tény, hogy a rendőrök nem is próbálták megakadályozni a randalírozókat a rendbontásban és rongálásban. Mintha ugyanahhoz a csapathoz tartoztak volna. Akiket őrizetbe vettek, azok a tüntetők soraiból kerültek ki: volt és jelenlegi politikusok, illetve községi képviselők, aktivisták. Az is sokat elárul az események hátteréről, hogy egy-két nap után előbb szabadon engedték az őrizetbe vett ellenzékieket, majd pedig – az ügyészi fellebbezést követően – ismét őrizetbe vették őket. Most ők, illetve védőik fellebbeztek az újabb bírósági ítélet ellen.
Az már ebben a mostani aranykorban megszokott dolognak, amolyan hétköznapi hírnek számít, hogy a hatalom megpróbálja elterelni a figyelmet a lényeges dolgokról, a fontosabb kérdésekről. Így most senki sem említi például Koszovót vagy a lítiumot. Ez a taktika pedig mindig beválik: miért lenne másképp életünknek és mindennapjainknak éppen ebben a szakaszában?
NÉMETH János
