Napok kérdése, hogy belépjünk az év utolsó hetébe, amit a valamikori Jugoszláviában az egykori Jugoszláv Néphadsereg napjaként ünnepeltünk december 22-én. Ma már az ünnepnap, de a néhai hadsereg is a feledés sűrű homályába süllyedt, de ezen nincs miért csodálkozni, hiszen a XX. század utolsó évtizedében igencsak dicstelen szerepet játszott, mert nevével ellentétben a Milošević és Šešelj által megvalósítani kívánt Nagy-Szerbia (de ne felejtsük el a Dobrica Čosić által „fémjelzett” Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia – SANU – szerepét sem, hiszen a „híres”, azaz inkább hírhedt, 1985–1986-ban elkészített Memorandum nevű valamije biztosította hozzá az ideológiai alapot) létrehozása érdekében „tevékenykedett” – akár így is lehet nevezni példásul Vukovár eltüntetését a föld színéről, vagy a Srebrenicában bekövetkezett tömegvérengzést, azaz együttesen a háborús bűnöket.
De nem is ez a leborzasztóbb ma, hanem a tény, hogy a Szerbiában uralkodó „politikai elit” (számomra ez inkább csürhe) képtelen szembenézni az akkori történésekkel, azaz a még mindig meghatározó szerepet játszó „vezéregyéniségeinek” tetteivel és szerepével (sem).
Miközben nálunk nagyban folyt a felkészülés a végső leszámolásra (pedig senki sem énekelte: „ez a harc lesz a végső”), a szomszédunkban ugyanakkor ellentétes folyamat játszódott le, mivel a román fegyveres erők átálltak a Bukarest utcáin tüntetők oldalára, Ceaușescu elnök (nevezzük inkább diktátornak) és pártfőtitkár elmenekült a fővárosból. Az már csak hab a tortán, szinte azonnal el is fogták, majd másnap – gyorsított eljárással – feleségével, Elenával együtt halálra ítélték, na meg ki is végezték őket.
Ugyanaznap Berlinben is olyan valami történt, amire az ott élők 30 évig vártak, a II. világháború után a nyugati és keleti részre osztott városban megnyitották a Brandenburgi kaput, megkezdődött Németország újraegyesítése.
1989-ben ez a nap péntekre esett. Oromhegyesen az iskola megőrizte a nevét, igaz, hivatalosan úgy hívták, Kis Ferenc (nem a híres író, hanem a II. világháborús Petőfi Brigád magyarul sem tudó borbély-parancsnoka után) Általános Iskola Arany János Munkaegysége. Csak karácsony napján volt tanítási szünet, másnap pedig az iskola munkásai – a tanulókkal együtt – úgy döntöttek, egy kis ajándékkal szebbé kívánják tenni a Nagyszalontán –hiszen ott született a neves költő – élő diákok karácsonyát, és nekiláttak összegyűjteni egy szállítmányt. Szerdán, valamikor dél körül indultunk az iskolánk magyartanárnőjével az útra. Úgy terveztük, valamikor sötétedés előtt érünk célba, azonban miután átléptük a magyar–román határt, szembesülnünk kellett az akkori román valósággal, minden település világítás nélkül volt, így szinte csak lépésben haladhattunk. Mivel nem készülhettünk fel az internetről – még csak hírét sem hallottuk –, a helyszínen tudtuk meg, hogy a városban egyedül a középiskola (líceum) őrzi híres szülöttjének nevét, így annak egyik tanárnőjének adtuk át a tanulónak szánt ajándékot.
Ezt követően indultunk (volna) vissza, de a sors, egészen pontosan az ottani kőolaj-kitermelő vállalat igencsak részeg gépkocsivezetője közbeszólt. Miközben kifaroltunk az iskola elől, valahol a távolban láttunk egy halovány fényt. Csakhogy annak forrása, az illető autója – a rendőrség megállapítása alapján – 120–140 kilométer óránkénti sebességgel haladt, miközben a hó szállingózott, így eltalálta az autónk hátsó részét, ami felgyorsulva elszakította az épület előtti kovácsoltvas láncot, majd felkenődött a kerítés egyik (a csatolt fénykép bal oldalán látható első) téglaoszlopára.
Magam sem fogtam fel, hogyan történt azután minden, mivel pár perc múlva ott volt a város rendőrfőnöke a rendőrökkel együtt, a biztosítóintézetük városi képviselője, de még az autóbuszra várakozók is összegyűltek körülöttünk. Amit láttam, a szomszéd utcában leparkolt autó sofőrjét kirángatták, és sűrű ütésekkel noszogatva cipelték a helyszínre. A rendőrök alig tudták kiszedni a tömegből, majd rákérdeztek, mi történt. Ő semmire sem emlékezett, csak arra, egy-két italt megittak a forradalom sikerére, majd indult hazafelé.
A lényeg, minden nagyszalontainak, aki segített, csak köszönettel tartozok. Elláttak bennünket étellel-itallal, a városháza egyik felfűtött termében aludtunk, a helyi mezőgazdasági vállalat szerelői egész éjszaka javítgatták az autót, hogy legalább elguruljon hazáig, a biztosító intézet kiadott egy igazolást, hogy nem mi okoztuk a gépkocsi megrongálását, így azzal átléphettük az országhatárokat. Így értünk el Horgosig, ahol otthagytuk az autót végleg megjavítani, minket pedig késő este végre visszaszállítottak Oromhegyesre.
A címet Bródy Jánostól kölcsönöztem „szabadon”, mert igaz, ami igaz, hiába fizetett (körülbelül két év múlva) a biztosító egy kevéske dollárt, nekem sok – nem fillér, hanem akkoriban még ez volt a divat – német márkám bánta ezt az izgalmas kirándulást!
BALLA Lajos
Nagyszalonta
