A mai középiskolások, de a húszévesek számára is történelem mindaz, ami a múlt század kilencvenes éveinek végén és 2000 októbere után történt Szerbiában. A kormányalakítás 2001 januárjában és a miniszterelnök elleni merénylet 2003. március 12-én. Ezek a fiatalok nem igazán tudnak mit kezdeni az eredetileg filozófus, majd politikus dr. Zoran Đinđić emlékével, szerepét a történészek sem tudják egyértelműen meghatározni, egykori harcostársai úgyszintén, hiszen még egy tisztességes emlékművet sem tudnak állítani neki. Inkább azt feszegetik, hogy „mi lett volna, ha…” Amennyiben megvalósítja kormányának programját, amennyiben leszámol az országot háborúkba hajszoló akkori ellenzékével, azzal a politikai és bűnözői háttérrel, amely végül meggyilkolta, illetve meggyilkoltatta. Megannyi, már tizenöt éve csak feltételes módban megfogalmazható kérdés, amelyekre nem lehet egyértelműen válaszolni.
Akiknek alkalmuk volt találkozni, netán beszélgetni is vele, egyértelműen állítják, hogy megnyerő, bizalomgerjesztő személyisége, magával ragadó lendülete a csüggedteket is cselekvésre sarkallta. Egyre világosabban megfogalmazható ma már, hogy korát megelőzve próbálta átalakítani az országot, de ugyancsak kimondható, hogy ebben a munkában nem volt elegendő lelkes munkatársa. A visszahúzó erők, a kerékkötők voltak többen, és ilyenekből közvetlen környezetében sem volt hiány. Nem beszélve a korábbi hatalom embereiről, akik ott maradtak a különböző állami erőszakszervezetekben, hiszen elmaradt a lusztráció, ezeknek a nagyhatalmú szervezeteknek az átvilágítása és megtisztítása. Lehet, hogy ez volt dr. Zoran Đinđić legnagyobb hibája, ahogy egykori helyettese fogalmazott: elmaradt október 6-a, holott egy nappal korábban, 2000. október 5-én ehhez megteremtődtek a feltételek. A filozófusból lett politikus úgy érezte, ezt a lépést majd később kell megtennie, és ez lett a veszte.
Aki egyszer majd történelmi távlatból elemzi az eseményeket és azok következményeit, nyilván megállapítja majd, hogy Szerbia mit és mennyit vesztett a kormányfő halálával. Az általa elindított átalakítási folyamat lelassítása, megállítása, majd visszafordítása mekkora kiesést jelent az ország fejlődésében. Most ugyanis ott tartunk, ahonnan Zoran Đinđić kimozdított bennünket. Szerbia jelenleg ugyan nem háborúzik, de nem is halad, legfeljebb helyben topog.
A mostani populista, a legújabb vezér személyi kultuszát rendületlenül építő államvezetés semmiképpen sem tudja előre vinni az országot. Nem rendelkezik az ehhez szükséges képességekkel, következésképpen akarattal és elszántsággal sem. Nyomaiban sem látni olyan víziót, nemzetközi támogatást, amelyek segítenék a haladást.
Az országot már évek óta egyre többen hagyják el, közöttük képzett, fiatal emberek is, akikre pedig nagy szükség lenne az előrelépéshez, ahhoz, hogy behozzuk az elvesztegetett évtizedekben tapasztalt lemaradást. Zoran Đinđić vezetésével nem kerültünk volna ebbe a helyzetbe – mondják most sokan, és lehet, hogy legalább részben igazuk is van. Az idő azonban elmúlt, az elszalasztott alkalom már soha nem tér vissza, így tényleg jogos a kérdés: Mi lett volna, ha…?
Hallgassa meg a fenti jegyzetet a szerző tolmácsolásában az SZMSZ Rádióban:
