„Egy érettségre törekvő társadalomnak meg kell szabadulnia attól a tehertől, amely a hatalom, kiemelten a rossz hatalom, tehetetlen szolgájává teszi”
Az utóbbi hónapokban erőteljesen kinyilvánított elégedetlenség minden oka, hogy eddig Szerbiában egyetlen kormány sem vetett véget – a privatizációs rablásnak, a korrupciónak, a nyomorúságos munka- és életkörülményeknek, a politikai elit bűnözésbe hajló cselekedeteinek, a média és egyéb szabadságjogok elfojtásának – mára a forrásponthoz érkezett. A kitartó és mind tömegesebb tüntetések nagy megrökönyödést váltottak ki az országot és a vajdasági magyar közösséget vezetni akaró politikusok körében, hiszen már régen elkönyvelték, hogy Szerbiában nincs ellenvélemény, nincs ellenzék, nincs lázadás.
A politikusok elhitették magukkal, hogy nincsenek olyan fiatalok, akik azt mondanák, hogy „ezt nem vállaljuk tovább”. Ugyanakkor a vajdasági magyar közösségben a hosszú évek egyszólamúsága következményeként megtapasztalhattuk a változások irányában kimutatott érzelmi tanácstalanságot, ami vagy reménytelenséget szül, vagy azt, amit az építészetben „az anyag elfáradásának” neveznek, úgy a fiatalok, mint szüleik, tanáraik és a nagy elvárásokkal emlegetett értelmiség részéről. Megállapítható, hogy ez összességében nagyon rossz mutatója egy közösségnek, amely előtt nagy nehézségek állnak, az ősök által kijelölt szülőföldön.
A társadalmi gondok megoldásának elmaradása, halogatása miatt, ciklikusan fognak a jövőben is megismétlődni a mostani közösségi történések. Ennek tudatában és a társadalmi fejlődés érdekében, nélkülözhetetlen, Szerbiában, az oktatásnak és a civil társadalomnak megadni a legfontosabb szerepet és feladatot, hogy a fiatalok folyamatos felkészítésével megteremtődjenek a politikai kultúra és a demokratikus intézmények megerősödésének előfeltételei. A fiatalok számára megszokottá kell, hogy váljon, a közösségi élet gyenge pontjainak komoly kritikája, természetesen, olyan valós kritika, amely nem a hatalmon lévő politikai erők, hatalmat megőrizni akaró, időnyerő megállapításaiból ered. A megfelelő felkészítése eredményeként a fiatalok tudatában lesznek alkotmányos jogaik védelmének mechanizmusaival, felismerik jogaik megsértését, képesek lesznek megszólítani az intézményeket és nyomást gyakorolni rájuk annak érdekében, hogy a jogsértés véget érjen.
Véleményem szerint a jogairól felvilágosított állampolgár a legnagyobb erő. Az intézmények folyamatosan javíthatják munkájukat, de ehhez szükség van a felvilágosított polgárok részéről közvetített egészséges és erős nyomásra, hiszen a komplett politikai vezetés, minden szinten az állampolgárok alkalmazottja. A kis országokat, mint Szerbia csak az innováció és a tudás felhalmozása mentheti meg. Sajnos, a felzárkózó országokban a politikai vezetők nem szeretik az okosságot, mert ha valaki okos, akkor az mindig azt mutatja, hogy más nem, hát akkor a legkönnyebb megszabadulni a kellemetlenkedőktől. A hosszú éveken át diktatórikusan vezetett társadalmakban, amilyen Szerbia, de a vajdasági magyar közösség is, nagyon nehéz elhitetni, hogy mindenki drámai következmények nélkül lecserélhető, a valóban demokratikus választásokon. Amikor Szerbiában megváltozik a közösségi gondolkodás (mind a szokások, mind az értékek), akkor sokkal gyorsabban lehet haladni a valós reformok és a demokratikus társadalom felépítésének útján, de azt is tudni kell, hogy az ilyen változásokhoz legalább tíz, húsz, ha nem harminc év kell – vagyis egy egész nemzedék.
Ezért a „késlekedésért” legkevésbé felelősek a mostani, hamarosan elkezdődő változások kezdeményezői, inkább a hosszú éveken át a közösséget „lefagyott” állapotban tartó vezéreken kell számon kérni, sok más kérdéssel összekötve.
Szerző: Lepeš Josip, a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar korábbi dékánja
