Szomorú, kissé el is keserítő cikket közöl a vajdasági történésekről szombati számában a budapesti Magyar Nemzet hétvégi magazinja: Majláth Ronald írása azt a szomorú jelenséget járja körbe, hogy a vajdaságiaknak, köztük a magyaroknak is a tartomány napjaként kell majd ünnepelniük azt a dátumot, amely arról ismert, hogy akkor csatolták el ezt a térséget Magyarországtól. Magyarán: ünnepelhetjük a trianoni döntést.

Majláth Ronald cikkét az alábbiakban közöljük:

Száz év után hamarosan újabb megalázó pillanat következik a vajdasági magyarság történetében. Ha a tartományi kormány javaslatát meg szavazza a vajdasági parlament, a magyaroknak is meg kell ünnepelniük a Délvidék elcsatolását hazánktól.

Amikor az első világháború végén az Osztrák–Magyar Monarchia egyre közelebb került a teljes katonai összeomláshoz, hazánk kisebbségei sorra megalakították saját nemzeti bizottságaikat. Miután létrejött a Szerb–Horvát–Szlovén Állam, a délvidéki területeken élő szerbek, bunyevácok és más szláv népek is akcióba léptek, és 1918. november 25-én kimondták a Bácska, a Bánság és Baranya csatlakozását Szerbiához. Az Újvidéken tartott nagy nemzetgyűlés természetesen egyáltalán nem reprezentálta az itt élők nemzetiségi arányait – olyannyira, hogy a 757 résztvevő között csak egyetlen magyar volt. Ez azonban cseppet sem zavarta a nagyhatalmakat, így miután a Szerb Királysághoz csatlakozó területekből megalakult a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, a szerb katonaság francia segítséggel elfoglalta hazánk délnyugati részét.

Az előállt helyzetet a trianoni békeszerződés szentesítette. A délvidéki magyarság számára nehéz évtizedek következtek, mivel a létrejött állam erősen centralizált volt. Az elcsatolt területeket közigazgatásilag összevonták az észak-szerbiai területekkel, hogy így biztosítsák a szerb többséget az elcsatolt részeken. Jól jelzi ezt, hogy a Szabadkától keletre fekvő területeket előbb a belgrádi körzethez sorolták, majd 1929-től – a Jugoszláv Királyság létrejöttével – az egész Délvidék a Dunai bánság része lett. A második világháború idején a Vajdaságot egy időre Magyarországhoz csatolták, 1944 őszén azonban a bevonuló szerb partizánalakulatok a kommunista pártvezetés utasítására tömeges megtorlásba kezdtek a magyar és sváb lakosság ellen. A vérengzés magyar áldozatainak számát 40 ezerre becsülik, ez azonban csak hozzávetőleges, mivel a tömegsírokba temetett magyarokról sosem készült hivatalos feljegyzés. A délvidéki magyarság számára így a Vajdaság elcsatolása nemcsak a határok módosítását jelentette, hanem igazi népirtást is, amelyet a közösség a mai napig nem tudott kiheverni.

A szerb köztársasági, illetve a tartományi kormányt – a Budapesttel fenntartott jó viszony ellenére – azonban ez aligha érdekli. Sőt múlt év novemberében Aleksandar Vučić szerb elnök bejelentette, hogy óriási ünnepségre készülnek a századik évfordulón. „Megmutatjuk, hogy Szerbia számára nincs jelentősebb esemény, mint amikor a nagy nemzetgyűlés arról döntött, hogy a Vajdaság csatlakozzon Szerbiához” – fogalmazott Vučić annak ellenére, hogy a nevezett gyűlés valójában nem is a Vajdaság, hanem a Bácska, a Bánság és Baranya hovatartozásáról döntött. Ami viszont a tartalmi mondanivalót illeti, az cseppet sem lepte meg a vajdaságiakat. Ekkorra már mindenki számára ismert volt, hogy a századik évforduló ünnepére tervezik az újvidéki Hozzácsatolás Múzeumának megnyitását. Emellett színházi előadásokat, ünnepségeket is terveznek a többhetes rendezvénysorozatra. Ám ha mindez nem lenne elég, januárban Igor Mirović tartományi kormányfő bejelentette, hogy november 25-ét nyilvánítják majd a „Vajdaság napjává”. A szavakat aztán tettek követték: egy hete a vajdasági kormány beterjesztette azt a javaslatot, hogy a Délvidék elszakításának napja legyen a Vajdaság napja. Vagyis innentől a délvidéki magyaroknak is meg kellene ünnepelniük, hogy száz éve elszakították őket anyaországuktól.

A készülő jogszabály különösen kellemetlen helyzetbe hozza a Vajdasági Magyar Szövetséget. A vajdasági magyarság legnagyobb pártja ugyanis mind köztársasági, mind tartományi szinten a vezető kormánypárt, a Szerb Haladó Párt koalíciós partnere. Így ma tulajdonképpen ők az egyetlenek, akik útját tudnák állni, hogy a magyarokkal is megünnepeltessék a Délvidék elcsatolását. Az ő szavuk talán még számít – nem úgy azoké, akik e tragikus nappal kezdődő eseménysorozat áldozatai lettek. Az ő szájuk a mai napig földdel van tele.