Vajdasági magyar ember I.
El kellene innen menni, de gyorsan, mert nem lesz ebből az országból semmi se. Húsz éve várjuk, hogy jobb legyen, várták a szüleink is, aztán tessék. Mi történik? A nagy semmi. Csökken a fizetésünk értéke, úgy érezzük, nem tudunk normálisan felnevelni két gyereket. A hét végére megint hideget jeleztek a meteorológusok, vennünk kell még tűzifát. Annak az ára nekünk megfizethetetlen, de erre ott van a MasterCard. Az unokatestvérem és családja kimentek a németekhez, jól érzik magukat, boldogok. Mire várunk, miért nem megyünk már mi is, mi tart még itt bennünket, nem lesz itt jobb, csak azoknak, akiknek pártkönyvük van, s évek óta az állam emlőin lógnak, s azon lógtak a szüleik meg a nagyszüleik is. Ők már profik a valagok fényesre nyalásban, nekünk, egyszerű, kétkezi munkásoknak, akik gerincesek, ez nem megy, nem is fog. Jobb, ha elmegyünk oda, ahol megbecsülik a munkánkat. Már csak humorral éljük túl a hétköznapokat. Erről jut eszembe, amit még Hofi mesélt:
„Két kényszermunkás építi a hűtőházat Szibériában. Az egyik átkiált a másiknak:
– Iván! Gyere, van egy üveg vodkám!
– Ne pofázz, mert elvisznek! – kiáltja vissza a másik.
– Innen? Hová? – és meghúzza az üveget.”
Vajdasági magyar ember II.
Vajdaságban sose volt még ilyen jó magyar embernek lenni! Minden szinten hatalmon vagyunk, helyi, tartományi és köztársasági szinten is. Dől a pénz a Magyar Nemzeti Tanácsba: a tervezett költségvetés 60 százalékát valósította meg az elmúlt évben. Meg itt a Prosperitati, amit a barátom csak úgy emleget, mint az amerikai New Dealt. Igaz, hogy annak egyik központi komponense volt az ún. tőkeinjekciók, vagyis állami beruházások infrastruktúra fejlesztésbe (utak, hidak építése), az 50 milliárdos támogatásból meg kapcsolható eszközöket vehet a földműves, dehát Istenem, az Amerika, ez meg Vajdaság. És ha ez nem lenne elég, aki magyar óvodába, iskolába vagy felsőoktatási intézménybe íratja a gyerekét, az különféle pályázatokon euróban kifizetett támogatást kaphat. Mondom, nincs ennél jobb hely a földön a magyarok számára. Nem kell, sőt nem szabad innen elmenni. Csak Orbán, a világ legjobb miniszterelnöke maradjon hatalmon, s adjon nekünk pénzt továbbra is.
Vajdasági magyar ember III.
Dolgoztam három hónapot, 21 500 dinárt kaptam havonta. Azt mondta a főnök, jövő hónaptól több lesz egy ezressel. Sőt, ha megszalad, lehet összejön 23 000 dinár is. Az asszony szerint ez semmire sem elég, menjek el délután maszekolni, de nekem már nincs ahhoz erőm. És mi lesz, ha gyerekünk születik? Ennyi pénzből családot eltartani?! Anyámék azt mondták, legyen unoka, ők segítenek, majd adnak pénzt a valamivel több, mint 25 000 dináros nyugdíjukból. Ketten együtt 52 000 dinár nyugdíjat kapnak, hej, ha egyszer nekem ennyi pénzem lesz, úgy megverem a szomszéd éjjel ugatérozó kutyáját, hogy csak na! No, de nekem ennyim sose lesz, jó, ha az asszony a péknél kap 18 ezret a borítékban, abból hármat visszaad, de legalább a 15-ből nem kér vissza a tulaj. Azért negyven ezer dinár már nem rossz ám, az már 320 euró, van, aki ennyit se kap, oszt nem picsog, mint mi, hanem dolgozik. Apám, anyám itt élt, hát el nem mék én innen, nyelvet se beszélek, mi lenne velem Ausztriában? Azt se tudom, hogy az auf wiedersehen az a jó reggelt vagy a jó estét!
Vajdasági magyar ember IV.
Azt mutatják az adatok, hogy vészesen fogyunk, csak a pártok, a civil szervezetek szaporodnak. Mi már nem fogunk világot megváltani, mi már elrontottuk, de nagyon, így nekünk már más feladatunk van. Ha feladjuk az álmainkat és itt maradunk ebben az országnak nem nevezhető őrületben, akkor azon kell dolgozunk, hogy a gyerekeinket úgy neveljük, úgy iskoláztassuk, hogy ők majd egy napon ne csak mondogassák, hogy elég volt a pártalapú foglalkoztatásból, hanem tegyenek is ellene! Tegyenek az ellen is, hogy ne legyen rendszer abból, ha valaki véleményt mer alkotni, azt azonnal Soros-bérencnek titulálják, hazaárulónak nevezzék. Vessenek véget annak, hogy a versenyszférában egy napot sem töltött csókosok osztogatják az észt, a pénzt! Örökre száműzzék a közéletből azokat, akik élet-halál urainak képzelik magukat, azokat, akik korábban kommunisták voltak, aztán szocialisták meg JUL-osok lettek, most pedig a magyarság fő érdekvédőjeként tüntetik fel magukat. Ha maradunk, akkor egy új generációt kell nevelnünk, hogy a világ büszke legyen ránk, amikor már a földbe helyezik a koporsónkat. Legyen igaza Ladik Katalinnak:
„Büntetlenül senki sem ébredhet fel
egy másik álomban.”
Vajdasági magyar ember V.
Ej, ez a megboldogult Cipő is, hát ez sem tudta, hogy mit akar. Egyszer azt énekli, hogy „hozd el azt a napot, amikor itt maradok”, aztán meg azt, hogy „el, most el, messze innen el”! Erről jut eszembe az a jól sikerült húsvéti locsolkodás, amelynek a záróakkordjaként ott ült a konyhánkban apám a barátaival, s ki tudja hányadik pálinka után, az 1990-es háború elöl külföldre szökött haverja jól kioktatta őt meg a Pityut, hogy milyen hülyék voltak, miért nem mentek ők is családostul Magyarországra.
„Nézzetek csak meg engem meg Gézát, mindenünk megvan, ötévente új autót veszünk, jól élünk, boldogok vagyunk!” – mondta Sándor, aki már kicsit selypített a barackpálinkától.A kioktatása utáni csöndet apám törte meg: „Te, Sanyi, ha ott olyan jó, akkor ti miért vagytok most itt nálunk?”
A kérdésre nem jött válasz. Pityu töltött mindenkinek még egy kupica pálinkát, s ahogy véletlenszerűen összeverődött a társaság, úgy szét is széledt pár perc múlva.
