Olvasom a Vajdasági Képviselőház elnöki székébe ültetett VMSZ-es „hajjakendet”, mert nyilvánosságra hozta egyik minap egy ülésezésen elmondott (a valóságban felolvasott) „díszbeszédét”.

Juhász Bálint ilyen címmel látta el a felszólalását: „Az életet csak visszafelé lehet megérteni, de csak előrefelé lehet élni.” – Søren (Aabye) Kierkegaard.

Én valamikor főiskolás koromban ismerkedtem meg az idézett szerző munkásságával, mégpedig a tanárképző főiskola filozófia tantárgyának előadójának, dr. Bodrogvári Ferencnek köszönhetően, de akkoriban valami miatt nem nagyon érdekelt a filozófia, de az akkori szocialista oktatási rendszer többi tantárgya sem, ezért most kénytelen voltam felfrissíteni a XVIII. század híres, „forradalminak” is titulálható filozófusának a munkásságát.

Azok, akik az említett gondolkodót nem ismerik vagy csak most hallottak először róla, itt vannak az alapvető adatai: Søren Aabye Kierkegaard született: 1813. május 5., Koppenhága, Dánia, elhunyt: 1855. november 11.,  Koppenhága, Dánia.

Kirkegaard (Forrás: Wikipedia)

Miközben olvasgattam Kierkegaardról, az első, amire, rájöttem: a szerző a szerbre fordított dán szövegből fabrikált egy magyart, mert az eredetivel azonos a szerb változat, azonban én ráleltem az eredeti dán szövegre és annak helyes magyar fordítására is (azaz, igencsak „slendriánra” sikeredett a beszédszerző fordítása), amiket meg is osztok önökkel: Livet forstås baglæns, men må leves forlæns, azaz Az életet visszafelé lehet megérteni, de előre kell élni.

Ez a kisebb baj, mivel az eredetiről sem lehet állítani, hogy valaha ezt így mondta vagy írta volna Kirkegaard. Egy kis kutatás után ráleltem, hogy a szerző kérdéses gondolatai melyik írásában, mikor és hol jelentek meg.

„Teljesen igaz, amit a filozófia mond, hogy az életet visszafelé kell megérteni. De ráadásul az ember elfelejti a másik tételt, hogy előre kell élni. Ez a tétel, minél többet gondolkodik rajta az ember, éppen azzal a ténnyel végződik, hogy az időbeliségben az élet soha nem válik igazán érthetővé, pontosan azért, mert soha egy pillanatra sem lehet teljes nyugalommal elfoglalni a következő álláspontot: visszafelé.”  (Journalen, 1843)

Az idézett szöveg igen sok értelmezésére – köztük egymással ellentétesekre is – leltem, és mivel azok közül számomra egyik sem volt maradéktalanul elfogadható, ezért megkértem a mesterséges intelligenciát, elemezze az egész idézetet, kíváncsi voltam az ő mire következtet. A válasza ez volt:

Kierkegaard idézete szerint az élet megértésének módja valóban a múlt felé fordulás , de az embernek nem szabad elfelejteni a jövőre való törekvés fontosságát sem. Ezt úgy lehet értelmezni, hogy bár a múltunk tapasztalatai és emlékei elengedhetetlenek az önismerethez és az életünk megértéséhez, a jelen és a jövő is ugyanolyan fontos, hiszen az életet előre kell élni, a jövőre való törekvés pedig a cselekvés és a kiteljesedés forrása.

Az idézet értelmezése részletesebben:

  • „Teljesen igaz, amit a filozófia mond, hogy az életet visszafelé kell megérteni”:

Ez a rész a múlt fontosságát hangsúlyozza. Kierkegaard elfogadja azt a filozófiai nézetet, miszerint az ember az élettapasztalatok és események tükrében érti meg önmagát és az életét. A múltbéli események, a hibák és sikerek, a szerelmek és veszteségek mind hozzájárulnak az egyéni történet megértéséhez. 

  • „De ráadásul az ember elfelejti a másik tételt, hogy előre kell élni”:

Ez a mondat a jelen és a jövő fontosságára hívja fel a figyelmet. Kierkegaard szerint az embernek nem szabad megrekednie a múltban, hanem aktívan kell cselekednie a jelenben, és törekednie kell a jövőre. Az élet előrehaladása, a célok kitűzése és elérése ugyanolyan fontos, mint a múlt megértése.

  • Összefoglalva

Kierkegaard arra figyelmeztet, hogy az élet megértése egyensúlyt igényel a múlt megértése és a jövőre való törekvés között. Az ember nem lehet passzív szemlélője az életének, hanem cselekvő alanya kell legyen a saját sorsának, a múlt tapasztalatait felhasználva, de a jövőbe vetett reménnyel és akarattal.

Akár a teljes szövegre, de még csak annak „kiherélt” részletére való hivatkozás sem menti fel a gondolkodó embereket (de különösen a politikusokat) a jelenben történő cselekvés felelőssége alól. Tudom, az illetők ilyenkor már egy másik – szintén nagyon fontos – idézettel (részlet Nicolo Machiavelli A fejedelem – 1513 –, című művéből) is él(het)nek, ami így szól:

Minden ember, és főképp a fejedelmek cselekedeteiben, amelyek ellen semmi bírósághoz nem lehet folyamodni, a cél tekintendő. Igyekezzék tehát a fejedelem boldogulni és fenntartani az államot; az eszközöket mindig tisztességeseknek ítélni, és dicsérni fogja mindenki.

Szinte nincs olyan ember, aki ennek a rövidített változatát ne ismerné: (A cél szentesíti az eszközt), pedig ennek semmi köze sem volt Machiavellihez. Ugyanis ezt a változatot eredetiben Ovidius, római költő ötlötte ki, ő jegyezte fel Existus acta probat (Az eredmény bizonyítja a tettet, átvitt értelemben: A cél szentesíti az eszközt) formában, tőle kölcsönözte Loyolai Szent Ignác, a baszk katonából lett hittérítő katolikus pap, és ez a mondat az általa Párizsban, 1534-ben alapított jezsuita rend jelmondatává vált.

Így érünk vissza a kezdeti „díszbeszédhez”. Nekem az semmi más, mint a közelmúlt és a jelen tetteinek „fényesítése”, azaz kísérlet arra, hogy nemcsak a beszédet felolvasó, hanem az egész politikai szervezet (persze, főleg a vezetői és a döntéshozatalban részt vevő többiek) „orcáját tisztára mossák”. Csakhogy hiába bújnak Kirkegaard, Machiavelli, Ovidius vagy Loyolai Szent Ignác személye és tettei mögé, nem menekülhetnek el a saját lelkiismeretük, a cselekedeteik következményei, illetve a felelősségük elől. Azt hiszik, hogy elegendő lesz az elmúlt másfél évtized alatt távozásra kényszerített és elüldözött közel százezer vajdasági magyar elé kiállni, majd valami ahhoz hasonlót tenni, mint gyermekkorunkban, amikor a rosszul sikerült játék után három hegyeset köptünk a lábunk elé, majd kimondtuk a varázsszót, azaz: Phű, phű, phű, mindez nem állja, kezdjünk egy új játékot!

Akkoriban, ha egy illető nem egyszer, hanem többször is „elrontotta a játékunkat”, mi, a többiek igencsak durvák voltunk vele, kiközösítettük, nem tartottuk őt azután többé játszótársként számon. Emlékszem olyan esetre, amikor az egyik kiközösített úgy szeretett volna visszatérni a „bandába”, hogy magával hozta a saját, vadonatúj focilabdáját – ilyet mi még addig nem láttunk, mesének tartottuk még a létezését is –, és felajánlotta, hogy attól kezdve azzal játszhatunk, ameddig csak akarunk, azonban erre senki nem volt hajlandó, számunkra „betyárbecsület” kérdése volt az egész, továbbra is a két kezünkkel készített rongylabdával rúgtuk a port. Fogalmunk sem volt arról, hogy a hozzáállásunkat akár demokráciának, a társunk tettét pedig lekenyerezésnek, azaz korrupciónak nevezhette volna bárki.

Aki most olvassa, meglehet, erőltetettnek érezheti a két eset közötti hasonlatosságot, azonban állítom, mindkét esetben hasonló vagy azonos következtetést kellene levonni, vagyis megoldásként a jelenlegi VMSZ-es vezetésnek távoznia kellene a politika színpadáról!

BALLA Lajos

Juhász Bálint a szószéken (Fotó: Juhász Bálint/Facebook)