Szinte naponta hallok a vajdasági magyar fiatalok elvándorlásáról. A minap azonban személyesen szembesültem egy ilyen esettel. Egy ismerős nagyanya zokogva mesélte, hogy az unokája a minap kivándorolt Ausztriába, ahol már munkába is állt.
A szándékáról senki sem tájékoztatta őt, sem az unoka, sem a szülők. Nem képes megérteni, miért távozott titokban. A nagymama könnyeit törölgeti, én pedig arra gondoltam, hányan sírtak/sírnak a Fehér Ferenc megénekelte vajdasági rónán. Anikó nyilván vigasztalásul arról győzögette a nagymamát, hogy azért nem árulták el neki a tervet, mert nem akartak fájdalmat okozni. Már van is munkája, ne féljen. Ausztria nincs messze, bizonyára első adódó alkalommal hazatér vendégségbe és megvigasztalja a nagymamát.
A legutóbbi népszámlálási adatok arról tanúskodnak, hogy a magyarok lélekszáma a Vajdaságban 30 százalékkal csökkent. Tíz év alatt egyharmada kivándorolt. A demográfusok ismerik a folytatást, nem húzzák meg a vészharangot, de szerényen figyelmeztetik a politikusokat, akik azt állítják, hogy ők mindent megtettek. Majd visszatérnek, hallom az önáltató jelszavakat. Kik a felelősök? Léteznek-e felelősök? 30 százaléknyi fogyatkozás! Ez komoly válaszra vár, mert fajsúlyos kérdések rejteznek mögötte. Közben folyik az élet, amennyiben ez életnek nevezhető. Pásztor István Alapítvány igazgatóbizottsága közzétette, hogy az idei Pásztor István-díjat Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, valamint Aleksandar Vučić, a Szerb Köztársaság elnöke érdemelte ki. Az indoklás szerint Orbán Viktor a magyar–szerb történelmi megbékélés és a stratégiai partnerség megerősítésében végzett munkájáért, míg Aleksandar Vučić a két nép közötti bizalom és együttműködés elmélyítéséért kapja az elismerést.
