A Szabad Magyar Szó is írt arról a projektről, amelyet 2024 folyamán a Klara és Rosa Egyesület valósított meg Szabadkán. A Szabadkai realitás: a szerb fiatalok szerint a magyarok, a magyarok szerint a szerbek jelentik a legnagyobb problémát című cikkünket akkor több ezren elolvasták. Az írás többek között arról szól, hogy az egyesület projektje egy előadásra invitálja a középiskolásokat. A Valami olyasmi, mint Romeó és Júlia című interaktív előadás. A történetet Shakespeare Romeó és Júlia-története ihlette, és egy egyéves folyamat során jött létre, amelyben szabadkai gimnazisták részvételével tartottak workshopokat, két nyelven, dokumentációs anyagok rögzítésével, a színház oktatási módszerének megismertetésével, ill. „színjáték” létrehozásával. Ez a kétnyelvű interaktív forma a szabadkai középiskolásoknak szól, azzal a céllal, hogy meghallgassák igényeiket és gondolataikat, csökkentve az etnikai korlátokat. A résztvevők száma előadásonként 10 fő (5 fő szerb-horvát nyelvet beszélő és 5 magyar nyelvet beszélő diák).
Gordana Vukov Ciganjik, az Egyesület képviselője akkor elmondta, az egész egyesület célja, hogy létrehozzon egy helyet, ahol a szabadkaiak találkozhatnak, teljesen függetlenül attól, hogy milyen nyelvet beszélnek, de ahol normális jelenség az, ha valaki ismeri a környezet nyelvét, amiben felnőtt.
A Klara és Rosa 2026. január 21-én viszont egy közleményben tudatta a nyilvánossággal a közösségi oldalakon, hogy a projektet, bár sikerült újraéleszteni, most nem nézték jó szemmel. Hogy egészen pontosan kik, csak találgatni lehet. Közleményüket teljes egészében alább közöljük:
„Három évvel ezelőtt, mély aggodalommal szemlélve a szabadkai fiatalok közötti megosztottságot és viszonyokat, elindítottunk egy folyamatot, amely végül egy interaktív, kétnyelvű drámai formává nőtte ki magát, Shakespeare története által inspirálva, „Valami olyasmi, mint a Rómeó és Júlia” címmel. Mert legyünk őszinték: bár ugyanazokat az iskolákat látogatják, azok a fiatalok, akik ezt a közös nyelvünket beszélik (nevezzük bárhogy – szerbnek, horvátnak, bosnyáknak, montenegróinak), és azok a fiatalok, akik magyarul beszélnek, egymás mellett élnek, de nem egymással. Pedig mindannyian szabadkaiak vagyunk.
Ez a forma középiskolásokkal folytatott műhelymunkák során alakult ki, amelyekben nyíltan beszéltek arról, ami nyomasztja őket: a láthatatlan határokról, félelmekről, előítéletekről és hallgatásokról abban a városban, ahol felnőnek.
A Heartefact Alapítvány támogatásának köszönhetően ezen a télen ismét lehetőségünk volt játszani az előadást, és két nyelven dolgozni középiskolásokkal.
Azonban az a tanárnő, akivel együttműködünk – az egyik a kevesek közül, hiszen egyre kevesebben vannak –, egy pedagógus, aki érti a kreatív és kritikai gondolkodás fontosságát, aki felismeri, mennyire lényeges, hogy a különböző nyelvű fiatalok mégis találkozzanak valahol ebben a városban, egy szülő bejelentése nyomán az igazgató elé került, azzal az indoklással, hogy az egyik jelenet tartalma kifogásolható. Az igazgató ezt követően megtiltotta, hogy a diákok a Klara és Rosa terébe járjanak, a tanárnő pedig szankciókra számíthat.
Ez a hír mélyen megrázott bennünket.
A Klara és Rosa egy olyan tér, amely évek óta ápolja a kritikai gondolkodást, az alkotói szabadságot és mindenkinek a jogát arra, hogy előre rögzített, betanult narratívák nélkül gondolkodjon a körülötte lévő világról. Hiszünk abban, hogy a kérdések, dilemmák és eltérő értelmezések az érési folyamat és a tanulás szerves részei, és hogy ebben a művészetnek fontos szerepe van.
A nap végén számunkra azoknak a véleménye a legfontosabb, akik részt vettek az előadásban: a középiskolásoké. És nincsenek helyes válaszok, ahogyan azt az iskola tanítja. A világ nem bináris, árnyalatok léteznek, különböző nézőpontok és észlelések, és mindebben az tesz bennünket emberré, hogy képesek vagyunk az empátiára.
Aggódunk egy olyan világért és társadalomért, amely az egyformaság és a merev keretek felé rohan. És mi a mi bűnünk, illetve a tanárnő bűne? Az, hogy gondolkodásra biztattuk a diákokat? Hogy az irodalmi művet összekapcsolják azzal a világgal, amelyben élnek? Hogy meghallják, meglássák és elfogadják a másikat és a másságot?
Az általuk – névtelenül – megosztott benyomások kíváncsiságról, önmaguk felismeréséről a témában, valamint arról az érzésről szólnak, hogy megértették és bevonták őket.
MERT EBBEN A VÁROSBAN SENKI SEM FOGLALKOZIK A FIATALOKKAL.
Csapatként, amelynek egyes tagjai maguk is szülők, komoly aggodalommal figyeljük, hogy egyre kevesebb tér marad a fiatalok számára a szabad gondolkodásra és az önkifejezésre, valamint hogy hiányzik a támogatás ahhoz, hogy a művészet és a párbeszéd révén táguljanak a látóhatáraik, ne pedig bezáruljanak előttük az ajtók.
Az ehhez a bejegyzéshez csatolt fotók a fiatalok hangját rögzítik – halk, őszinte és fontos hangokat.
Nekik tartozunk azzal, hogy folytassuk.”
Félünk az ismeretlentől, ezért inkább meg sem akarjuk ismerni
