Az elmúlt napokban Szerbia elnöke szokatlanul hosszan és intenzíven népszerűsítette az állami fejlesztési tervet, a „Ugrás a jövőbe” programot. A hangsúly azon a 17 milliárd eurónyi állami forráson van, amelyet idén és jövőre kellene a szerb gazdaságba fektetni annak érdekében, hogy az ország felkészülten fogadhassa az EXPO 27 kiállítást.
Vučić nyilvános szereplésének központi eleme azonban valami más volt: a kragujevaci robotgyár, egy kínai, az automatizálás terén világszinten vezető vállalat beruházásából. A bejelentés szerint az új üzem talán a legnagyobb technológiai ugrás lenne a jövő felé, amely ezen a térségen valaha is megvalósult, állapítja meg cikkében a 021.rs.
Az olcsó beruházások bősége
Arra a kérdésre, hogy az elnök miért szorította háttérbe a Szerbia számára egyébként hatalmas, 17 milliárd eurós állami beruházásokat a kínai technológiai vezető érkezésének hangsúlyozásával, a válasz abban rejlik, hogy mennyire jelentéktelenek azok a termékek, amelyeket jelenleg Szerbiában állítanak elő.
Az itteni üzemekből nemhogy technológiailag igényesebb termékek nem kerülnek ki, hanem teljesen szokványos árukat gyártanak, amelyek előállítása semmiféle komolyabb szaktudást nem igényel, ráadásul a szerbiai gyárak gépparkja is messze elmarad a legkorszerűbbtől.
Vučić felismerte, hogy sokkal többet kell kínálnia annál, mint hogy autóalkatrész- vagy textilgyárakat nyitnak. Az elmúlt évtizedben bőséggel voltak ilyen beruházások, és a jelenlegi hatalom (amelyet az elmúlt tíz évben végig a haladók irányítottak) sokáig azzal dicsekedett, hogy a külföldi közvetlen befektetések erőteljes bevonzásával sikerült a munkanélküliséget a korábbi 20 százalékról 8,5 százalékra csökkenteni.
Ez dicséretes eredmény volt, ám az elmúlt hónapokban világosan látszik, hogy az alacsony technológiai szintű külföldi üzemek megnyitása számos gyengeséggel jár. Különösen súlyos következmény, amikor ezek a vállalatok megszüntetik szerbiai működésüket, akár bezárásról, akár az alacsonyabb bérköltségű országokba történő áthelyezésről van szó.
Az elmúlt négy hónapban három külföldi textilipari üzem és ugyanennyi autóalkatrész-gyártó vállalat zárt be. Közel 10 ezer munkavállaló maradt állás nélkül, és a helyzet tovább romlik majd, amikor hamarosan leáll a nagybecskereki Drexelmayer-üzem is, amely egy időben több mint 5 ezer dolgozót foglalkoztatott.
Ne legyen félreértés: minden esetben világszerte elismert gyártók szegmenseiről van szó. Egyszerűen a geopolitikai és gazdasági válság, amely különösen Európában erőteljes, következményekkel jár.
Szerbia számára a probléma éppen abban áll, hogy a gazdaságpolitika hangsúlya azóta, hogy Vučić 2014-ben miniszterelnök lett, a technológiailag kevésbé igényes termelésre szolgáló üzemekbe irányuló külföldi tőke bevonzásán van, ahol a legrosszabbul fizetett munkavállalók dolgoznak.
Ilyen bérekből a gazdaságilag fejlettebb országokban aligha lehet tisztességesen megélni, ezért a munkahelyeket oda helyezik át, ahol a bérek (a leg)alacsonyabbak. Szerbia hosszú ideig ilyen ország volt, de már nem az, ezért a külföldi befektetők máshol kezdtek maguk számára kedvezőbb feltételeket keresni.
Egyszerűen bezárják a szerbiai gyárat, és egy-két hét alatt átköltöztetik Marokkóba vagy egy másik észak-afrikai országba, ahol az alacsony bérek nem haladják meg a 400 eurót.
A gond az, hogy ezekbe az üzemekbe jelentős mértékben a hazai adófizetők pénzét is befektették. A haladók „szórták” az ingyenes telkeket a kiváló infrastruktúrával együtt, de még ez sem volt elegendő, ezért az állam adókedvezményekhez folyamodott.
Ezt követték az egyre bőkezűbb támogatások, nem ritkán munkahelyenként 10 ezer euróval. Most pedig, amikor az üzemek elhagyják Szerbiát, kiderült, hogy még ezek a kiváltságok sem biztosítanak tartós munkahelyeket, és ami még rosszabb: az ilyen üzemeknek nincs nagy igényük további beszerzésekre, így elmaradt az együttműködés a hazai beszállítókkal, amire hosszú ideig számítottak.
Korábban is voltak jelei annak, hogy az alacsony technológiai szintre építő stratégia elégtelen és számos kísérő gyengeséggel jár. Az elmúlt tíz évben ugyanis felerősödött – elsősorban a fiatalok és a képzettek körében – a külföldi munkavállalás, ami a súlyos demográfiai összeomlással együtt oda vezetett, hogy Szerbia lakossága 6,87 millióról 6,41 millióra csökkent.
A tendencia olyan, hogy megkérdőjeleződik a nyugdíj- és szociális alapok jövőbeli működése is, amelyek éppen a foglalkoztatottak és a nyugdíjasok számának kiegyensúlyozott arányára épülnek. A kivándorlás komolyan megbontja ezt az egyensúlyt, és érezhetően csökkenti az állam jövőbeni adópotenciálját is.
Az utóbbi hónapokban a 1 020 eurós átlagbér valóban 120 ezer dinárt tett ki, ám a hatalom „elfelejtette” hangsúlyozni, hogy a szerbiai üzletek árai – euróban kifejezve – Európa legmagasabbjai közé tartoznak.
Ennek oka ismét az, hogy a dinárnak, és így a dinárban kifejezett áraknak nem vonták le a hazai infláció által megnövelt értékét. Az átlagpolgár fülének azonban jól hangzik a magas nemzeti GDP, és még inkább örül annak, hogy állítólag havonta 1 000 eurós fizetéssel tér haza a munkából.
A szerb hatalom játéka azt hozta, amit vártak: az átlagember elhitte a mesterségesen felépített képet, és bizalmát a kormányzóknak adta. Így a haladók komolyabb küzdelem nélkül, fölényesen nyerték a választásokat, és folytatták a látszatjátékot. Még a boltokba járás sem ábrándította ki különösebben a lakosságot, noha az irreálisan magas árak jelentősen csökkentették az állítólagos 1 000 eurós fizetés vásárlóerejét.
Az eddigi külföldi befektetők nem kis részének távozása azonban rákényszerítette a hatalmat a stratégia korrekciójára. Világossá vált, hogy sokkal technológiaigényesebb termelést kell vonzani, és kezdetben az állami kínai gyárakra kell támaszkodni.
Így került a robotgyár Vučić beszédének középpontjába, háttérbe szorítva még a Szerbia által két év alatt tervezett, 17 milliárd eurós állami beruházásokat is.
A teljes cikk elérhető ITT.
