Ivan Anušić horvát védelmi miniszter Brüsszelben kijelentette, hogy Horvátország, Albánia és Koszovó közötti együttműködés senkire semmilyen fenyegetést nem jelent, és egyetlen célja a régió stabilitása. Anušić rámutatott, Albánia a NATO tagja és EU-s tagjelölt ország, Koszovó szeretne csatlakozni az EU-hoz és a NATO-hoz, Horvátország pedig mindkettőnek a tagja, ezért érdekeik azonosak. Hozzátette, Horvátországnak 2010. óta Szerbiával is van egy ugyanilyen védelmi megállapodása, mely kilenc együttműködési területet ölel fel és amelyik még mindig hatályban van.
Ennek ellenére a három ország katonai vezetőinek minden találkozóját éles médiavisszhang kíséri Szerbiában: a sajtóban rendszeresen „Szerbia elleni hármas paktumról”, sőt lehetséges agresszióról és háborúról esik szó.
A legutóbbi, szerdán Skadarban tartott vezérkari találkozó után a szerb európai integrációs minisztérium és a védelmi tárca „botrányos provokációnak, nyomásgyakorlásnak és biztonsági kihívásnak” nevezte a szövetséget. Ezzel párhuzamosan a kormányközeli médiában erősödött a nacionalista retorika.
Aleksandar Radić katonai elemző a Danasnak nyilatkozva rámutatott, a probléma nem oldható meg hangos médiakampánnyal.
„A probléma az, hogyan jutunk el oda, hogy Szerbia elszigetelődik, nincsenek barátai és szövetségesei. Horvátország építi a saját szövetségi rendszerét, ez lehet kellemetlen Szerbiának, de ők szövetségeket építenek. A kérdés az: mit csinál a mi államunk?”
Radić rámutat, hogy Horvátország és Albánia világosan NATO-keretben helyezi el magát, míg a Koszovói Biztonsági Erők célja szintén a NATO-tagság. „Pontosan tudják, hol a helyük – a NATO-ban” – mondja. Ugyanakkor szerinte irreális az a félelem, hogy e három szereplő önálló agressziót indítana Szerbia ellen.
„Ha valaki most azt hiszi, hogy Zágráb, Tirana és Pristina agressziót szervezhet Szerbia ellen, az inkább azoknak szóló üzenet, akik szendvicset esznek és nagyhatalmi politikáról okoskodnak.”
A szakértő szerint a jelenlegi együttműködés főként kiképzési és katonatechnikai területekre korlátozódhat. Horvátország törekvése, hogy regionális vezető szerepet töltsön be, és az „albán kérdést” politikailag saját pozíciójának erősítésére használja. Ugyanakkor Radić úgy látja, hosszabb távon a kérdés az, mit hoz a jövő. A NATO belső válsága és az európai biztonsági architektúra átalakulása bizonytalanságot teremt.
„Sajnos ez olyan légkör, amely megnyithatja a Balkán destabilizációjának lehetőségét a külső tényező nyomásának hiányában, ahogy az 1991-ben is történt” – figyelmeztet.
Ha a térség országai külső kontroll nélkül döntenek, fennáll a veszélye, hogy a felszínre tör az önfejűség, a sovinizmus, mindaz, amit a kilencvenes években láttunk. Radić szerint ezért Szerbiának nem retorikai, hanem stratégiai választ kell adnia.
Arra a kérdésre, mi lenne a felelős reakció Belgrád részéről, egyértelműen fogalmaz: „Szerbiának szövetségi kapcsolatokat kell építenie. Ez az egyetlen racionális út.” Szerinte ez túl kellene, hogy mutasson pártérdekeken, ám a hazai politikában „előbb a személyes, majd a pártérdek áll az államérdek fölött”.
Példaként Horvátországot és Albániát említi, ahol – megítélése szerint – magasabb a „nyilvános fegyelem” bizonyos nemzeti kérdésekben. „Horvátországban találhat embereket, akik nem kedvelik egymást, de ha létfontosságú kérdésekről van szó, van közös érdek.” Úgy látja, Szerbiában ez a konszenzus hiányzik, és az állami szerveknek, valamint a közélet szereplőinek egyaránt részt kellene vállalniuk a közös stratégia kialakításában.
A szakértő párhuzamot von 1999-cel is, amikor a közbeszédben az a kép alakult ki, hogy „mindenki ellenünk van”. Szerinte az akkori tapasztalat figyelmeztetés kellene legyen: egy kis állam könnyen kerülhet olyan helyzetbe, hogy széles nemzetközi koalícióval találja szembe magát. „Ez önpusztító politika volt” – mondja, utalva arra az időszakra, amikor Szerbia szövetségesek nélkül került konfliktusba.
Radić úgy véli, amíg a térségben mások szövetségeket építenek és világos stratégiai célokat követnek, Szerbia belpolitikai kommunikációval reagál. A valódi kérdés nem az, hogy kellemetlen-e a zágrábi–tiranai–pristinai együttműködés, hanem az, képes-e Belgrád felelős, hosszú távú kül-és biztonságpolitikai stratégiát kialakítani, amely nem a félelemre, hanem a partnerségekre épül.
Horvátország építi a saját szövetségi rendszerét (Fotó: Ministarstvo odbrane Albanije)
