Hat hónappal a lánya, Tamara Jeremić elleni brutális támadás, a valjevói műhelyének feldúlása és az ellene elkövetett bántalmazás után Jovica Jeremić azt mondja, hogy az igazságszolgáltatás továbbra sem történt meg. Bár a rendőrség azt állította, hogy keresi a támadókat, ő még mindig a súlyos sérülések és a múlni nem akaró traumák következményeivel küzd.
„A saját sebeimen túl tudnám tenni magam, de azt, hogy a gyermekemet verték nem tudom megbocsájtani” – üzeni.
Jovica Jeremić Tamara Jeremić édesapja, annak az egyetemista lánynak, aki rendőri brutalitás áldozata lett, miközben augusztus 14-én elsősegélyt nyújtott a sérülteknek. Ő annak a műhelynek a tulajdonosa is, amelyet augusztus 15-én feldúltak, amikor ő maga is ott tartózkodott, és megtámadták – számol be róla az N1.
Elmondása szerint azt kívánja, bárcsak soha ne élte volna át 2025. augusztus 14-ét és 15-ét.
„Augusztus 14-én megverték a gyermekemet – és nemcsak az én gyermekemet, sok gyermeket Valjevóban. Valószínűleg valakinek útjában voltunk. Kezdettől fogva a fiatalok, a diákok mellett állok. Kijártam a tüntetésekre. Augusztus 15-én betörtek a műhelyembe, ott találták a barátomat, a szomszédasszonyt és engem. Tizenöten érkeztek három autóval, és kegyetlenül megvertek bennünket. Baltáik, vasrudak, pajszereik, kalapácsaik voltak” – idézi fel az eseményeket Jovica.
Azt mondja, barátja, Dragojlo súlyosan megsérült, kritikus állapotban szállították Belgrádba.
„Eltört a kulcscsontja, mindkét járomcsontja, a felkarja, a lapockája. Nekem mindkét lábam megsérült, a veséim és a jobb kezem” – teszi hozzá.
A rendőrség augusztus 21-én közölte, hogy intenzíven keresi a támadókat. Hat hónappal később sincs fejlemény.
Elmondása szerint a támadók maszkot viseltek. Először az ő műhelyébe törtek be, majd a Square nevű kávézóba, amelyet szintén feldúltak.
„Tudjuk, melyik három autó volt: egy Volkswagen Touareg, egy BMW 3-as és egy Mazda 3., – amit augusztus 15-én, hat hónappal ezelőtt tudtunk, azt tudjuk ma is” – mondja.
Az élete teljesen megváltozott. Megtakarításaiból él, illetve jó emberek adományaiból, akik segítették a családját, hogy átvészeljék ezt a nehéz időszakot. Az egyetemista lánya mellett egy fiatalabb lányát is taníttatja, aki középiskolába jár.
„Nekünk senki sem meri kiadni a helyiséget, ahol dolgozhatnánk, senki sem mer alkalmazni bennünket” – mondja, hozzátéve, hogy ez mindazokra érvényes, akik támogatták a diákokat.
„Azok után a jelenetek után, amelyeket a sürgősségi központban láttam – amikor a gyerekeket lepedőkben, összeverve hozták be –, és az után, hogy én magam is a halál szemébe néztem – az a pajszer, amelyet a jobb kezemmel fogtam fel, egyenesen a fejemre tartott –, sokáig álmodtam erről. Ma sem tudok éjszaka aludni. Reggel, amikor a feleségem elmegy dolgozni és kivilágosodik, akkor alszom el egy kicsit. Minden neszt hallok, ha valaki elejt egy üveggolyót a házban. Az elmúlt hat hónapban olyan, mintha házi őrizetben lennék. Naponta egy órára megyek ki sétálni. Muszáj a lábam miatt, ezt mondta az orvos. Sok barátom van körülöttem, hívnak, kérdezik, hogy vagyok, szükségem van-e valamire. De ez így nem mehet sokáig” – mondja.
Ha nem változik semmi, azt tanácsolja a lányainak, hogy költözzenek el az országból.
Arra a kérdésre, hogyan érzi magát Tamara Jeremić édesapjaként – annak az egyetemista lánynak az apjaként, aki elsősegélyt nyújtott a sérülteknek, és akit magát is megtámadtak –, így válaszolt:
„Az, hogy én megsérültem – megsérülhettem volna a munkámban is sokféleképpen: rámeshetett volna egy autó, eltörhetett volna a lábam, leeshettem volna a motorról – azt valahogy túl tudnám élni és meg is tudnám bocsátani. De azt nem tudom megbocsátani, hogy a gyermekemet verték, és azokat a gyerekeket, akiket láttam. Azt nem fogom tudni megbocsátani és elfelejteni.”
Jovica csatlakozott a Valjevóig tartó diáksétához, az utolsó két kilométeres szakaszon, bottal a kezében.
„Ha ezek a gyerekek több mint ezer kilométert tudtak gyalogolni Szerbián keresztül, hogy mindenki lássa, kik ők, milyen mosolygósak, milyen ez az ifjúság – hogy járjanak a városban, fagyban, betonon aludjanak, hőségben gyalogoljanak –, akkor én is be tudok venni két fájdalomcsillapítót, és le tudok velük gyalogolni két kilométert. Megérdemelték” – zárta szavait.
