Azért, hogy ez a megemlékezés nem a tornyosi Kovács Tibor temetése előtt jelent meg, egyedül és kizárólag én vagyok a hibás, ugyanis sokáig kérdőjelek sokasága fogalmazódott meg bennem. Ezeknek az alapját az képezte, hogy többször is feltettem a kérdést magamnak, amely úgy szólt, hogy amiatt, mert Kovács az én szememben minden egyes tettével, mondatával egy olyan ember képét formálta meg, akire az emberek többsége felnézhet és büszke lehet rá, van-e jogom önkényesen eldönteni, hogy igenis megérdemel egy méltó búcsúztatót az online világban, hogy évekkel, évtizedekkel később, ha az ő és a barátainak, ismerőseinek a leszármazottai azon morfondíroznak, hogy Kovács Tibor milyen ember is volt, akkor egy kiindulópontot és némi információt adjon nekik.
Kovács Tibor, ahogy a február 19-ei temetésen a pap által elhangzott, szerette a virágot, éveken át azzal feküdte, azzal kelt, hiszen a Gladiolus (kardvirág) céget vezette. A virág mellett a sportot is kedvelte, hétről hétre gyerekekre jellemző, őszinte örömmel tette be a lábát a zentai asztaliteniszklubba, s éveken át ő volt a rekreációs liga főtámogatója, s a tornyosi Radnički labdarúgóklub is egy időben a Radnički Gladiolus név alatt futott. Az egyesületben Kovács minden lépcsőfokot végigjárt: volt játékos, edző, támogató. Vajda Attila, a helyi általános iskola korábbi igazgatója a Kovácsról szóló megemlékezésben külön kiemelte, hogy fontosnak tartotta az utánpótlás-nevelést is, az ő regnálása idejére tehető a tornyosi futball-utánpótlás fénykora.
Még kezdő újságíró voltam, amikor kiküldtek Tornyosra, hogy készítsek egy riportot a fociklubról, azzal az instrukcióval, hogy „szólaltasd meg a Kis Bicskeit meg a Kovácsot”. Aztán egyszer csak a hétfői rekreációs időpontban összetalálkoztam az asztaliteniszklubban Tiborral, aki elsőre azt hitte, hogy ott is riport készül, de miután kiderült, hogy én is e sportág szerelmese vagyok, nagy boldogsággal újságolta el, hogy otthon is van ám pingpongasztaluk és folyamatosan gyakorol a fiaival.
Mindig ott volt az arcán egy elégedettséget sugárzó mosoly, mindig volt egy-két kedves, megnyugtató szava mindenkihez, még ahhoz is, aki éppen akkor veszített el egy meccset, de Tibor mondatai után a mérgelődés és a düh gyorsan más gazdatestet keresett.
A temetésen nem messze tőlem elhangzott a már jól ismert kérdés, hogy miért mindig a jók mennek el. Még mielőtt szíven ütött volna, a mellettem álló így felelt:
„Ott fent, azoknak is szükségük van ilyen jó emberekre, mint a Tibor.”
Kovács Tibor hetven éven át szolgálta a közösségét, tette ezt szépen, csendben, nem hivalkodva, igazi úriember módjára. Köszönjük. Folyt. köv. odafent.
