10:0 (a félidőben?)

10:0.

Álljunk meg egy pillanatra! Pontosabban lapozzunk vissza, nem is olyan messzire, az időben.

Alig három héttel a március 29-i, összesen 10 önkormányzatot érintő helyhatósági választások előtt a szerb elnök azt nyilatkozta, a választások nagy esélyesei az ellenzéki és a „blokádszervező” listák, és hét önkormányzatban az ő győzelmük várható.

„Reális, hogy hét önkormányzatban ők győznek, mi pedig háromban. Ha négy–hat vagy öt–öt lesz az arány, meg fogjuk érteni a nép üzenetét, és igyekszünk majd minden ilyen helyi közösségben jobbá tenni az életet”, nyilatkozta akkor Vučić a Pink tévében.

Nagyon furcsa. Nagyon érdekes.

Vajon miért mondott ilyet a szerb elnök? Március 6-án, szinte a választási kampány hajrájában. Nem, ez egyáltalán nem illik bele abba a (megjátszott) végtelen önbizalmat sugárzó, (nem megjátszott) arroganciától dagadó választási retorikába, ami ezt megelőzően és ezt követően is egyfolytában jellemezte őt és a táborát. Épp ellenkezőleg, annyira szemet szúróan kiválik belőle és elkülönül tőle, mint egy pingvin a Szaharában, vagy egy teve az Antarktiszon. Ez az „úgyis mindig mindenhol mi győzünk” általános vezérelv egyenes tagadása, ráadásul a „number one” szájából.

Így akarta elaltatni a politikai ellenfeleit? Vagy ezzel akarta felrázni a saját táborát és híveit a tespedtségből? Vagy a saját belső méréseik tényleg ilyen eredményeket mutattak? Ezzel akarta felkészíteni a közvéleményt a verhetetlenség mítoszán keletkező első hajszálrepedésekre? Vagy csak rossz napja volt?

Nyilván nem tudjuk a pontos választ. De ha van megoldása a rébusznak, az könnyen lehet, hogy a választások körüli történésekben keresendő.

A szavazat ára

Hogy mik is azok a „választások körüli történések”, abba nem akarok részletesen belemenni. Gyanús figurák kocsmákban és autókban elrejtőzve, verőlegények, hihetetlenül magas, önkormányzati választásokon egyáltalán nem megszokott részvételi arányok, szavazólapok lefényképezése. Satöbbi. Egyrészt bárki utánanézhet a részleteknek – van belőlük bőven a helyi hírportálokon, a független médiumokban, az interneten, a közösségi oldalakon. Másrészt elég csak – szemléltető példaként – utánaolvasni ezen a portálon, milyen kálvárián ment keresztül a mi kolléganőnk, Mina Delić, aki az egyetlen érintett vajdasági községben, Kúlán követte nyomon és dokumentálta a történéseket. Harmadrészt kiváló alkalom ez arra, hogy felhívjam a figyelmet a Szavazat ára című dokumentumfilmre. Ami ugyan magyarországi állapotokat dokumentál, de nekem kísértetiesen az az érzésem, hogy elég lenne csak a helyszíneket, a neveket és a nyelvet kicserélni, és máris megkapnánk a szerbiai állapotok hajszálpontos lenyomatát. Nézzék meg!

Mindebből nekem a görcs jön le. Tíz elkékült (és reszkető) ujj a hatalmat szimbolizáló fotel karfáján. Görcsös ragaszkodás bármi, de bármi áron a verhetetlenség hamis mítoszához és nimbuszához.  Mindenáron fenntartani a legyőzhetetlenség látszatát. Már a 9:1 is katasztrófa, mert abból holnap 8:2 is lehet, holnapután meg ki tudja mi.

Mert azok a számok, amiket látunk, valami ilyesmit vetítenek elő. Az oké, hogy dr. Aleksandar Vučić matematikus-professzor most úgy bűvészkedik a számokkal, hogy bebizonyítsa, jelen pillanatban ő a legnépszerűbb politikus ezen a földkerekségen – minden „valamirevaló“ politikus manapság ezt tenné a helyében. Csakhogy ugyanezek a számok azt mutatják, hogy egy kivétellel mindenhol csökkent az ő nevével fémjelzett listára leadott szavazatok száma – és ezt bizony úgy hívják, hogy tendencia. És erre a politikusokon, a politikai elemzőkön és a közvélemény-kutatókon kívül maguk a választók is oda szoktak figyelni.

Ami kiderült – és ami nem

És kirajzolódott még egy tendencia ezen a március 29-i napon. Az egyetemisták nevével fémjelzett listák mindenhol észrevehető eredményeket értek el. A helyzetet pontosan leíró és odaillő jelző megtalálása persze nehéz: jó, ígéretes, biztató, jövőbe mutató eredmények. A Vučić, és pártja (és szövetségesei) bukását kívánók most persze reménykedő szemeiket erre a listára vetik, és próbálnak messzemenő következtetéseket levonni az eredményekből. Ami érthető, de a higgadt helyzetelemzéshez még valami hozzátartozik. Ha nem három hetet forgatjuk vissza az idő kerekét – mint eme eszmefuttatás elején – hanem éveket, évtizedeket, akkor világosan látható, hogy Szerbiában mindig is volt, és most is van egy olyan, jól kivehető, számottevő és jelentős társadalmi réteg, egy tömeg, amelyik mohón és kiéhezve várja, hogy végre lásson egy olyan értelmes, demokratikus, européer, vállalható politikai alternatívát, amely mögé fel tud sorakozni szavazataival. Sok ilyet láttunk már az elmúlt évtizedekben. A bukásukat, szétporladásukat, eltűnésüket is.

Hogy ez a lista lesz-e „az a lista“, még nem tudjuk. Most még nem derült ki.

De ki fog derülni.

Fotó: freepik