Nyílt levél a Vajdaságban élő szüleimhez Egy reményteli fiatal üzenete az anyaországból

Kedves Anyu, Kedves Apu!

Ezt a levelet nem haragból írom, és nem is azért, hogy vitát nyerjek. Azért írom, mert szeretlek benneteket, és mert hiszem, hogy vannak pillanatok, amikor az embernek őszintén kell beszélnie azokhoz, akik a legközelebb állnak hozzá.

Mi Szerbiában nőttünk fel, egy olyan közegben, amely sok mindenre megtanított bennünket, de korántsem volt tökéletes. Innen hoztuk magunkkal a tapasztalatainkat, a félelmeinket, a reményeinket, és azt is, ahogyan a világról gondolkodni tanultunk. Amikor elköltöztem, azt a döntést egy jobb élet reményében hoztam meg. Akkor Magyarország a lehetőséget jelentette számomra. A magyar állam megadta nekem a magyar oktatást, lehetőséget adott az előrelépésre, és ezért hálás voltam. Az állampolgárságért is hálás voltam, és ezt ma sem tagadom.

De az évek múlásával egyre világosabb lett számomra, hogy sok minden, amit korábban igaznak hittem, nem a teljes valóság volt. Közelebbről látva az ország működését, napról napra erősebben éreztem, hogy nemcsak politikai hibákról van szó, hanem mélyebb erkölcsi válságról is.

A legfájóbb számomra az, hogy hozzátok sokszor nem jut el a teljes kép. Nem látjátok mindazt, amit mi innen látunk, és nem halljátok mindkét oldalt. Pedig ha eljutna hozzátok minden, ha ugyanúgy szembesülnétek ezekkel a valóságokkal, biztos vagyok benne, hogy bennetek is ugyanaz a nyugtalanság és ugyanaz az erkölcsi tiltakozás születne meg. Mert ti tisztességes emberek vagytok. És éppen ezért tudom: ha igazán látnátok, milyen ügyek, milyen botrányok, milyen visszaélések és milyen igazságtalanságok kötődnek a mai hatalomhoz, nem tudnátok nyugodt szívvel mellé állni.

Nem lehet félrenézni, amikor pedofil botrányok rázzák meg az országot. Nem lehet legyinteni a korrupcióra, a lopásokra, a közpénzek magánérdekek szolgálatába állítására. Nem lehet közömbösnek maradni, amikor a hatalom számára fontosabb saját maga megőrzése, mint az emberek biztonsága, méltósága és jövője. Ezek már nem pusztán politikai kérdések. Ezek morális kérdések.

Én tudom, hogy ti mindig jót akartatok nekünk. Tudom, hogy amikor döntöttetek, amikor véleményt formáltatok, mindig az vezetett benneteket, hogy nekünk, fiataloknak jobb legyen. Éppen ezért kérem most, hogy próbáljátok meg a mi szemünkkel is nézni azt, ami ma Magyarországon történik. Mi még nem lemondani akarunk erről az országról, hanem esélyt adni neki. Még egy esélyt arra, hogy olyan hely legyen, ahol érdemes jövőt tervezni, ahol majd egyszer nyugodt szívvel lehet gyermeket nevelni, és ahol az oktatás, a szociális biztonság és az emberi méltóság valódi érték.

Mert nem csak magunkról van szó. Lehet, hogy mi nem élünk a létminimum alatt, mint sok más honfitársunk, de ettől még felelősséggel tartozunk egymásért. Nem szabad megfeledkeznünk azokról, akiknek nincs hangjuk, nincs hátterük, nincs kapaszkodójuk. Azokról, akik szegregált, szegény falvakban élnek, ahol a kitörés sokszor nem lehetőség, csak távoli álom. Egy ország embersége ott mutatkozik meg igazán, ahogyan a legelesettebbekkel bánik. És én ma túl sokszor azt látom, hogy ez a rendszer nem felemeli, hanem magukra hagyja őket.

Tudom, hogy sokan egész életük során azt tanulták meg: hiába reménykednek, úgysem lesz jobb, a következő is csak rosszabb lesz. Értem ezt a fáradtságot, értem ezt a kiábrándultságot. De mi, fiatalabbak, még nem akarunk beletörődni ebbe. Mi még hiszünk abban, hogy lehet jobb. És ha a következő sem hozza el ezt a változást, akkor azt is le kell váltani. És ha azután sem lesz jobb, akkor újra meg kell próbálni. Addig kell küzdeni, addig kell újra és újra remélni, amíg egyszer valóban jobb nem lesz. Mert egy dolgot nem szabad elvenni az embertől: a reményt.

Tudom, hogy mögöttetek hosszú évek tapasztalata, tudása és történelmi emlékezete áll. Sok mindent végignéztetek már, sok csalódást és fordulatot átéltetek. Éppen ezért kérem tőletek: higgyetek nekünk, amikor azt mondjuk, hogy nincs minden rendben. Higgyetek a gyermekeiteknek, higgyetek a következő generációnak, higgyetek majd az unokáitok jövőjének. Mert ez már nem párthűségről szól, és nem politikai megszokásról. Hanem arról, milyen országot hagyunk magunk után.

Hálás vagyok annak az akkori Fidesznek, amely lehetőséget adott: az oktatásért, az állampolgárságért, a kezdeti esélyekért. Ezt a hálát nem akarom elvitatni és nem is tagadom meg. De ma már nem ugyanaz az ország áll előttünk, és nem ugyanaz a szellemiség vezeti. Ma már nem egy felemelő, nemzetben gondolkodó, lehetőségeket teremtő államot látok, hanem egy korrupt rendszert, amely egyre inkább azt figyeli, mit lehet még elvenni, kit lehet még jobban kiszolgáltatottá tenni, és hogyan lehet a hatalmat mindenáron megtartani.

Ezért írom ezt a levelet. Nem azért, hogy eltávolodjunk egymástól, hanem éppen azért, hogy megértsük egymást. Nem azért, hogy elvegyem tőletek a hitet, hanem azért, hogy kérjem: ne vegyétek el tőlünk a reményt. Hogy higgyetek velünk együtt abban, hogy lehet egy igazságosabb, tisztább, emberségesebb Magyarország.

Mert nekünk erre a hitre most nagyobb szükségünk van, mint valaha.

Szeretettel, lányotok.